Hálózatelmélet és irodalomtudomány

A hálózatelmélet minden bizonnyal napjaink egyik legdinamikusabban
fejlődő tudományterülete, amit az is bizonyítani látszik, hogy vizsgálati
módszereit és terminológiáját a legkülönfélébb természettudományos
és humán kutatási területeken hasznosítják. Jelen kötet annak az érdeklődésnek
az eredménye, amelyet a szerző az elmúlt években hálózatelmélet
és irodalomtudomány lehetséges kapcsolatának szentelt, benne
a kortárs magyar irodalom és az irodalmi kánon jelenségeinek újszerű
megközelítéseire tesz javaslatokat.

A kötet anyaga letölthető: Hálózatelmélet és irodalomtudomány

A borító letölthető: Hálózatelmélet és irodalomtudomány borító

nz_haloz

Reklámok

Postmodern Literature in Central Europe. The Threefold Strategy

Zoltán Németh: Postmodern Literature in Central Europe. The Threefold Strategy. Nitra, UKF, 2015.

NEMETH CE

Transzkulturalizmus, bilingvizmus, pluricentrikus nyelvek

Transzkulturalizmus és pluricentrizmus

Különleges, egyedi kötetet tart kezében az olvasó, hiszen olyan tanulmányok találhatók benne, amelyek két tudományterület – az irodalmi transzkulturalizmus és a nyelvészeti pluricentrizmus – összehangolására tesznek kísérletet. Némely szöveg inkább a transzkulturalizmus, más értelmezések inkább a pluricentrizmus elméleti alapjait érvényesítik, a legtöbb írás pedig olyan esettanulmányként prezentálja magát, amely e két elméleti tér párhuzamos, sőt egymást értelmező működtetésében érdekelt. Bár – első pillantásra úgy tűnik – két különböző, eltérő tudományterületről van szó, mégis: egyidejű működtetésük az értelmezés során sokszor egészen újszerű, nem várt eredményeket hoz.

A kötet anyaga pdf-formátumban letölthető:

Transzkulturalizmus és pluricentrizmus

 

Transzkulturalizmus és bilingvizmus

Transzkult_cover_new.compressed-page-001

Az utóbbi évtized irodalomelméleti terében jól körülhatárolható teroetikus bázist képeznek azok az elméletek, amelyek a nomadizmus, a heterotópia, a hibriditás, a xenizmus, az extraterritorialitás, a transzlokalitás, a diaszpóra, a bi- és multilingvizmus, a globalizmus, a deterritorizáció stb. jelenségei mentén kapcsolódnak az irodalmi szövegek értelmezéséhez. Ezek a fogalmak érintkeznek a hagyományosan kisebbségi irodalomnak és (e)migráns irodalomnak nevezett problematikával, a soknyelvűség és nyelvváltás tapasztalatával, illetve kapcsolódnak az idegenség és a másság értelmezéséhez, melyek az imagológia és a komparatisztika számára évtizedeken át jelentős kutatási területet jelentettek. A 20. század második felében a posztkolonializmus felől váltak újraértelmezhetővé az előbb felsorolt fogalmak, kiegészülve többek között
a hatalomelméletek 20. századi elemeivel.

A transzkulturalizmus fogalma éppen azért látszott megtermékenyítőnek, mert azokat a szerzőket, irodalmi alkotásokat, jelenségeket képes új keretben és újszerű nézőpontok felől értelmezni, újraértelmezni, akik és amelyek a nyelvi és kulturális határátlépések terében léteznek. Talán éppen a transzkulturalizmus fogalma látszik annak a legtágabb értelmezési keretnek, amely egyaránt magába foglalja a transznacionális irodalomtudományt, a transzkulturális irodalmat, illetve azokat az irodalmi, nyelvi, kulturális stb. áthelyeződési, határátlépési viszonyokat, amelyeket tárgyalni szeretnénk. A bilingvális és nyelvváltó szerzők, a külföldön élő vagy migráns alkotók, a hibrid identitással rendelkező írók és az olyan irodalmi művek sorolhatók ide, amelyek tematizálják a soknyelvűség, többkultúrájúság, kulturális keveredés és csere eseményeit. Sok esetben labilis helyzetű szerzőkről és szövegekről van szó, melyek pozíciója az ún.
nemzeti irodalmak keretei között nem egyértelmű.

A kötet anyaga pdf-formátumban letölthető:

Transzkulturalizmus és bilingvizmus Final

Talamon Alfonz cipői

Huszonegy éve halt meg Talamon Alfonz, fiatalon, harmincévesen. Gimnazistaként szinte szerelmes voltam a Próbaút-antológiában megjelent novelláiba, majd A képzelet szertartásai című elbeszéléskötet szövegeibe. Számolgattam, hogy ha felvesznek a pozsonyi egyetemre, a magyar szakon éppen találkozhatok vele, ő ötödéves lesz, én meg elsős. Felvettek, de eszembe sem jutott, hogy ő akkorra már egyáltalán nem lesz egyetemista. Így hát alig találkoztunk, csak messziről láttam néha, például a párkányi vonatból, ahogy Diószegen sorban áll az újságosbódénál.

Mint ahogy a romantikus tinédzserek álmodoznak, olyan szerettem volna lenni, mint ő, megvetve és kinevetve az intézményeket és fontos embereket, olyan ruhákat szerettem volna hordani, mint ő, és persze jobban írni, mint bárki más. Főleg a kabátja és a cipője, úgy öltözött, mint Arthur Rimbaud, imádatom másik tárgya, Paul Verlaine 1872-es rajzán. Volt egy cipője, igazi talamonos-rimbaud-os cipő volt, muszáj voltam megszerezni ezt az 1990-es évek elején meglehetősen elterjedt műalkotást. Sokáig hordtam, és mit nem adnék, ha meg lehetne írni egy cipő történetét, vagy ha egy rejtett kamerát találhatnék rajta. Aztán valahogy ott maradt a szülői házban, egy ideig még néha-néha felvettem, túrázni, aztán teljesen eltűnt az életemből, tíz-tizenöt évre.

Nemrég előkerült a cipő, a pincéből, az egyik sarokból. Nem tudtam elhinni, hogy még létezik, még él. Nincsenek szavak.

Talamon

 

Mikszáth, az elfeledett szlovák

Zabudnutý Slovák Mikszáth – az elfelejtett szlovák, Mikszáth, vagy: Mikszáth, az elfeledett szlovák – így posztolta Facebook-oldalán a Denník N című szlovák napilapban megjelenő, Mikszáth Kálmánról szóló esszéjét Peter Krištúfek író. A cikknek az egyik legliberálisabb, legtoleránsabb szlovák napilap adott helyet, és maga az esszé is (talán) alapvetően jóhiszemű – mégis, a domesztikálás gesztusának valamiféle túlpörgetéseként nem korrekt, sőt igaztalan mondatok tarkítják a szöveget. 2017-ben mindez már bizonyos nézőpontból megmosolyogtatónak, más nézőpontból egyfajta kolonializáló stratégiának hat.

A szerző célja, vagyis hogy ráirányítsa a szlovák olvasó figyelmét Mikszáth Kálmánra, alapvetően szimpatikus. És természetesen igazak azok az állítások, hogy Mikszáth a mai Szlovákia területén született, hogy művei ezer szállal kapcsolódnak a mai Szlovákia területéhez, és hogy műveinek szereplői között rengeteg a szlovák. Azonban Krištúfek írásának már címe is megtévesztő: „Len málokto dokázal tak farbisto a zábavne opísať Slovensko…” – „Senki sem tudta olyan színesen és szórakoztatóan leírni Szlovákiát…” azt sugallja, mintha Mikszáth Szlovákiáról írt volna. Hasonlóan problémás mondat a „čitateľov očaril jeho rozprávačský talent a presné postrehy z vidieckeho života na rodnom Slovensku”, hogy tehát olvasóit elkápráztatta azzal, ahogyan Mikszáth szülőföldjéről, Szlovákiáról írt. Nem, Mikszáth életében nem létezett Szlovákia, és Mikszáth (1847-1910) még csak nem is sejthette, hogy az a terület, ahol született, és amely műveibe is bekerült, a történelmi Magyarország (szlovákul Uhorsko) északi része nemsokára Csehszlovákia, majd Szlovákia néven fog létezni. Mikszáth tehát nem írt, nem írhatott Szlovákiáról.

A szerző további állításai még meredekebbek, és nem tudom, milyen szakirodalomra támaszkodnak. „Je vlastne ťažké rozhodnúť, či Kálmán Mikszáth – známy predovšetkým skvelým románom Dáždnik svätého Petra – bol Maďar alebo Slovák.” – „Tulajdonképpen nehéz eldönteni, hogy Mikszáth Kálmán (…) magyar vagy szlovák volt.” Hát, talán nem is olyan nehéz, ha egy szerző magyarnak vallja magát és magyarul ír. Egyetlen olyan forrásról sem tudok, amely szerint Mikszáth szlováknak vallotta volna magát. Ha Krištúfek tud ilyenről, kíváncsian várom.

Mint ahogy arról sincs tudomásom, hogy – idézem – „on má v rodnom liste meno Koloman Miksat”, hogy tehát a születési anyakönyvbe Koloman Miksat néven jegyezték be a nevét. Megint csak nem tudom a kijelentés forrását, én a szklabonyai emlékházban fényképeztem le anno Mikszáth Kálmán anyakönyvi kivonatát, abban az időben ugyanis az írói nevek problematikájával foglalkoztam. Mikszáth nevét eszerint „Mixádt Kálmány” néven írták be az anyakönyvi kivonatba – itt megtalálható a dokumentumról készült fotó. Kíváncsian várom Peter Krištúfek forrását.

Nem Mikszáthra vonatkozik, de nem állhatom meg, hogy ne kommentáljam a szerző további állítását. Eszerint „Sklabiná bola v tých časoch čisto slovenská dedina” – „Szklabonya abban az időben tiszta szlovák falu volt”. Nos, a wikipédia szerint 1880-ban 718 lakosából 615 szlovák és 71 magyar anyanyelvű, 1890-ben 711 lakosából 626 szlovák és 85 magyar anyanyelvű, 1900-ban 816 lakosából 709 szlovák és 107 magyar anyanyelvű, 1910-ben 823 lakosából 672 szlovák és 150 magyar anyanyelvű lakosa volt a településnek. Megint csak kíváncsi vagyok a szerző statisztikai adataira.

És arra is kíváncsi vagyok, vajon Jókai Mór neve miért került be hibásan a cikkbe. Tudatosan vagy véletlenül? Valóban, a „Mór Jokai” névalak szlovákosabb hangzású, mint a „Mór Jókai”, de azért nem szokás belenyúlni a szerzői nevekbe. Vagy Jókai is szlovák, hiszen Komáromban született, a mai Szlovákia területén?

Ezen túl örömmel olvastam a cikket, és abban teljesen igazat adok a szerzőnek, hogy a szlovák irodalomnak és a szlovák olvasónak is van miért odafigyelnie Mikszáthra és műveire. Fölösleges, igaztalan és a múltba visszavetített jelen hamis perspektíváját tükrözi azonban a már említett domesztikáló kolonializmus.

 

kristufek

Kobrán Viktor: a nyelv árulása

Szőcs Géza Miniszterek érkeznek a kormányülésre című verse szimptomatikus alkotás, amelyre joggal kapta fel a fejét a versszerető közönség. A szöveg több okból is megérdemli, hogy antológiákban és tankönyvekben szerepeljen (politikatörténeti, pszichológiai, s nem utolsósorban poétikai okok miatt). Az eddigi visszhangokból azonban az is kiderült, hogy a mű legalább két síkon jelentős próbatétel elé állítja olvasóit.

Az értetlenség egyik forrását a szerző politikai pályájának kontextusa és a mű témája együtt teremti meg, vagyis a hatalmon lévő elit, azaz saját kollégáinak versbe írása felől jelenik meg. Ebből a szempontból vetődik fel az „udvari költészet” nem túl hízelgő vádja.

Másrészt a vers tudatosan vagy sem, de a költészet határvidékére helyezi magát (ha aktuális párhuzamot keresünk, akkor az Orbán János Dénes-féle Sándor vagyok én is… gyűjtemény klapanciáit idézi), a dilettáns költészet, jobb esetben az alkalmi vers, bökvers nyelvi megoldásaira ismerhetünk fel a műben.

Maga a szöveg kevés olyan jellegzetességgel rendelkezik, amely verssé, műalkotássá minősítené, hiszen tudjuk, hogy költészet nem a sorvégi szavak rímeltetéséből jön létre. A hol hervasztó (fapipáján/paripáján, imádkozzatok/hozzatok, telóval/helóval), hol bravúros rímelés (Pintér/kint ér, Lázár/frász vár), a helyenként ötletes (P-terv/Péter), máskor kínos (da Vinci-Hód) anagrammatikus és nyelvi játékok azonban bizonyosan hatást fejtenek ki.

Egy mélyebb elemzés minden bizonnyal nem kerülheti meg a napló és a benne található vers kapcsolata folytán az önéletrajziság kérdéskörét; nem mellőzheti a vers és megírásának társadalmi vetületeit; nem spórolhatja meg a hagyománnyal való szembenézés kérdéskörét (a propagandisztikus deák-énektől (Gergely deák, Szabatkai Mihály, Geszti László) a parlamenti diskurzus regisztereiig (Mikszáth Kálmán, Kukorelly Endre) stb.

Ez utóbbi kapcsán különösen az ad lehetőséget tanulságos értelmezésre, ahogy a vers az eposzi seregszemlét mint mintát követve az Arany János-i hagyományt is megszólaltatja. Nem, nem Az elveszett alkotmány soraira gondolhatunk („Tyúkody, Holnapy és Nyakaló, nem akarva nyakalták / A liberális tó gyűlölt vizeit, habarékát.”), még csak nem is A nagyidai cigányok seregszemléjére (Jő Habók, Irhával, s Diridongó hátul, / Ki huszonegy rajkót nemze Dundijátul”), hanem A walesi bárdok egymás után előálló énekmondóira. A Miniszterek érkeznek a kormányülésre ebben az olvasatban A walesi bárdok ellenverse, a hatalmon kívüli és a hatalmon belüli megszólalás ellentétes nyelvi tere.

Innét válik érdekessé a vers zárlata, hiszen ahogy a szöveg szinte öntudatlanul is kritikájává válik a felidézett világnak („Forgószárny zúg: helikopter. / Abból lép ki Rogán Tóni.”, „És úgy néz ez az Orbán: / valahogy kobra-formán!”), abban a pillanatban véget is ér. A humorosnak szánt nyelvi poénok és anagrammatikus játékok hirtelen elveszítik ártatlanságukat, és a nyelv öntudatlanul a leleplezés irányába tereli a szöveget: a titokzatos Orbán – kobra párhuzam is innét, az anagramma felől értelmeződik, az r és b betűk felcserélt sorrendje, valamint az o és a azonos helye által. A helikopter és Rogán Antal egymásra vetítése, Orbán Viktor és a kobra azonosítása hirtelen túlfut a vers vállalt horizontján. Ezért a „furcsa csönd”, az elenyésző dal.

Mit lehet hozzátenni? Kutya nehéz jó verset írni a hatalomról, ha részei vagyunk. Lehetőségként maradnak a bökvers, a fűzfapoézis eszközei, mely eszközök azonban – öntudatlanul – folyton kicsúsznak használójának kezei közül. A nyelv leleplezi használóját és a közeget, a kétosztatú „hatalom – alárendeltség” viszonyt, amelyben minden megszólalás politikaivá válik.

 

Orbán Viktor; Varga Mihály; Láng Zsolt; Szõcs Géza

A kép forrása: MTI