Talamon Alfonz cipői

Huszonegy éve halt meg Talamon Alfonz, fiatalon, harmincévesen. Gimnazistaként szinte szerelmes voltam a Próbaút-antológiában megjelent novelláiba, majd A képzelet szertartásai című elbeszéléskötet szövegeibe. Számolgattam, hogy ha felvesznek a pozsonyi egyetemre, a magyar szakon éppen találkozhatok vele, ő ötödéves lesz, én meg elsős. Felvettek, de eszembe sem jutott, hogy ő akkorra már egyáltalán nem lesz egyetemista. Így hát alig találkoztunk, csak messziről láttam néha, például a párkányi vonatból, ahogy Diószegen sorban áll az újságosbódénál.

Mint ahogy a romantikus tinédzserek álmodoznak, olyan szerettem volna lenni, mint ő, megvetve és kinevetve az intézményeket és fontos embereket, olyan ruhákat szerettem volna hordani, mint ő, és persze jobban írni, mint bárki más. Főleg a kabátja és a cipője, úgy öltözött, mint Arthur Rimbaud, imádatom másik tárgya, Paul Verlaine 1872-es rajzán. Volt egy cipője, igazi talamonos-rimbaud-os cipő volt, muszáj voltam megszerezni ezt az 1990-es évek elején meglehetősen elterjedt műalkotást. Sokáig hordtam, és mit nem adnék, ha meg lehetne írni egy cipő történetét, vagy ha egy rejtett kamerát találhatnék rajta. Aztán valahogy ott maradt a szülői házban, egy ideig még néha-néha felvettem, túrázni, aztán teljesen eltűnt az életemből, tíz-tizenöt évre.

Nemrég előkerült a cipő, a pincéből, az egyik sarokból. Nem tudtam elhinni, hogy még létezik, még él. Nincsenek szavak.

Talamon

 

Reklámok

Mikszáth, az elfeledett szlovák

Zabudnutý Slovák Mikszáth – az elfelejtett szlovák, Mikszáth, vagy: Mikszáth, az elfeledett szlovák – így posztolta Facebook-oldalán a Denník N című szlovák napilapban megjelenő, Mikszáth Kálmánról szóló esszéjét Peter Krištúfek író. A cikknek az egyik legliberálisabb, legtoleránsabb szlovák napilap adott helyet, és maga az esszé is (talán) alapvetően jóhiszemű – mégis, a domesztikálás gesztusának valamiféle túlpörgetéseként nem korrekt, sőt igaztalan mondatok tarkítják a szöveget. 2017-ben mindez már bizonyos nézőpontból megmosolyogtatónak, más nézőpontból egyfajta kolonializáló stratégiának hat.

A szerző célja, vagyis hogy ráirányítsa a szlovák olvasó figyelmét Mikszáth Kálmánra, alapvetően szimpatikus. És természetesen igazak azok az állítások, hogy Mikszáth a mai Szlovákia területén született, hogy művei ezer szállal kapcsolódnak a mai Szlovákia területéhez, és hogy műveinek szereplői között rengeteg a szlovák. Azonban Krištúfek írásának már címe is megtévesztő: „Len málokto dokázal tak farbisto a zábavne opísať Slovensko…” – „Senki sem tudta olyan színesen és szórakoztatóan leírni Szlovákiát…” azt sugallja, mintha Mikszáth Szlovákiáról írt volna. Hasonlóan problémás mondat a „čitateľov očaril jeho rozprávačský talent a presné postrehy z vidieckeho života na rodnom Slovensku”, hogy tehát olvasóit elkápráztatta azzal, ahogyan Mikszáth szülőföldjéről, Szlovákiáról írt. Nem, Mikszáth életében nem létezett Szlovákia, és Mikszáth (1847-1910) még csak nem is sejthette, hogy az a terület, ahol született, és amely műveibe is bekerült, a történelmi Magyarország (szlovákul Uhorsko) északi része nemsokára Csehszlovákia, majd Szlovákia néven fog létezni. Mikszáth tehát nem írt, nem írhatott Szlovákiáról.

A szerző további állításai még meredekebbek, és nem tudom, milyen szakirodalomra támaszkodnak. „Je vlastne ťažké rozhodnúť, či Kálmán Mikszáth – známy predovšetkým skvelým románom Dáždnik svätého Petra – bol Maďar alebo Slovák.” – „Tulajdonképpen nehéz eldönteni, hogy Mikszáth Kálmán (…) magyar vagy szlovák volt.” Hát, talán nem is olyan nehéz, ha egy szerző magyarnak vallja magát és magyarul ír. Egyetlen olyan forrásról sem tudok, amely szerint Mikszáth szlováknak vallotta volna magát. Ha Krištúfek tud ilyenről, kíváncsian várom.

Mint ahogy arról sincs tudomásom, hogy – idézem – „on má v rodnom liste meno Koloman Miksat”, hogy tehát a születési anyakönyvbe Koloman Miksat néven jegyezték be a nevét. Megint csak nem tudom a kijelentés forrását, én a szklabonyai emlékházban fényképeztem le anno Mikszáth Kálmán anyakönyvi kivonatát, abban az időben ugyanis az írói nevek problematikájával foglalkoztam. Mikszáth nevét eszerint „Mixádt Kálmány” néven írták be az anyakönyvi kivonatba – itt megtalálható a dokumentumról készült fotó. Kíváncsian várom Peter Krištúfek forrását.

Nem Mikszáthra vonatkozik, de nem állhatom meg, hogy ne kommentáljam a szerző további állítását. Eszerint „Sklabiná bola v tých časoch čisto slovenská dedina” – „Szklabonya abban az időben tiszta szlovák falu volt”. Nos, a wikipédia szerint 1880-ban 718 lakosából 615 szlovák és 71 magyar anyanyelvű, 1890-ben 711 lakosából 626 szlovák és 85 magyar anyanyelvű, 1900-ban 816 lakosából 709 szlovák és 107 magyar anyanyelvű, 1910-ben 823 lakosából 672 szlovák és 150 magyar anyanyelvű lakosa volt a településnek. Megint csak kíváncsi vagyok a szerző statisztikai adataira.

És arra is kíváncsi vagyok, vajon Jókai Mór neve miért került be hibásan a cikkbe. Tudatosan vagy véletlenül? Valóban, a „Mór Jokai” névalak szlovákosabb hangzású, mint a „Mór Jókai”, de azért nem szokás belenyúlni a szerzői nevekbe. Vagy Jókai is szlovák, hiszen Komáromban született, a mai Szlovákia területén?

Ezen túl örömmel olvastam a cikket, és abban teljesen igazat adok a szerzőnek, hogy a szlovák irodalomnak és a szlovák olvasónak is van miért odafigyelnie Mikszáthra és műveire. Fölösleges, igaztalan és a múltba visszavetített jelen hamis perspektíváját tükrözi azonban a már említett domesztikáló kolonializmus.

 

kristufek

Kobrán Viktor: a nyelv árulása

Szőcs Géza Miniszterek érkeznek a kormányülésre című verse szimptomatikus alkotás, amelyre joggal kapta fel a fejét a versszerető közönség. A szöveg több okból is megérdemli, hogy antológiákban és tankönyvekben szerepeljen (politikatörténeti, pszichológiai, s nem utolsósorban poétikai okok miatt). Az eddigi visszhangokból azonban az is kiderült, hogy a mű legalább két síkon jelentős próbatétel elé állítja olvasóit.

Az értetlenség egyik forrását a szerző politikai pályájának kontextusa és a mű témája együtt teremti meg, vagyis a hatalmon lévő elit, azaz saját kollégáinak versbe írása felől jelenik meg. Ebből a szempontból vetődik fel az „udvari költészet” nem túl hízelgő vádja.

Másrészt a vers tudatosan vagy sem, de a költészet határvidékére helyezi magát (ha aktuális párhuzamot keresünk, akkor az Orbán János Dénes-féle Sándor vagyok én is… gyűjtemény klapanciáit idézi), a dilettáns költészet, jobb esetben az alkalmi vers, bökvers nyelvi megoldásaira ismerhetünk fel a műben.

Maga a szöveg kevés olyan jellegzetességgel rendelkezik, amely verssé, műalkotássá minősítené, hiszen tudjuk, hogy költészet nem a sorvégi szavak rímeltetéséből jön létre. A hol hervasztó (fapipáján/paripáján, imádkozzatok/hozzatok, telóval/helóval), hol bravúros rímelés (Pintér/kint ér, Lázár/frász vár), a helyenként ötletes (P-terv/Péter), máskor kínos (da Vinci-Hód) anagrammatikus és nyelvi játékok azonban bizonyosan hatást fejtenek ki.

Egy mélyebb elemzés minden bizonnyal nem kerülheti meg a napló és a benne található vers kapcsolata folytán az önéletrajziság kérdéskörét; nem mellőzheti a vers és megírásának társadalmi vetületeit; nem spórolhatja meg a hagyománnyal való szembenézés kérdéskörét (a propagandisztikus deák-énektől (Gergely deák, Szabatkai Mihály, Geszti László) a parlamenti diskurzus regisztereiig (Mikszáth Kálmán, Kukorelly Endre) stb.

Ez utóbbi kapcsán különösen az ad lehetőséget tanulságos értelmezésre, ahogy a vers az eposzi seregszemlét mint mintát követve az Arany János-i hagyományt is megszólaltatja. Nem, nem Az elveszett alkotmány soraira gondolhatunk („Tyúkody, Holnapy és Nyakaló, nem akarva nyakalták / A liberális tó gyűlölt vizeit, habarékát.”), még csak nem is A nagyidai cigányok seregszemléjére (Jő Habók, Irhával, s Diridongó hátul, / Ki huszonegy rajkót nemze Dundijátul”), hanem A walesi bárdok egymás után előálló énekmondóira. A Miniszterek érkeznek a kormányülésre ebben az olvasatban A walesi bárdok ellenverse, a hatalmon kívüli és a hatalmon belüli megszólalás ellentétes nyelvi tere.

Innét válik érdekessé a vers zárlata, hiszen ahogy a szöveg szinte öntudatlanul is kritikájává válik a felidézett világnak („Forgószárny zúg: helikopter. / Abból lép ki Rogán Tóni.”, „És úgy néz ez az Orbán: / valahogy kobra-formán!”), abban a pillanatban véget is ér. A humorosnak szánt nyelvi poénok és anagrammatikus játékok hirtelen elveszítik ártatlanságukat, és a nyelv öntudatlanul a leleplezés irányába tereli a szöveget: a titokzatos Orbán – kobra párhuzam is innét, az anagramma felől értelmeződik, az r és b betűk felcserélt sorrendje, valamint az o és a azonos helye által. A helikopter és Rogán Antal egymásra vetítése, Orbán Viktor és a kobra azonosítása hirtelen túlfut a vers vállalt horizontján. Ezért a „furcsa csönd”, az elenyésző dal.

Mit lehet hozzátenni? Kutya nehéz jó verset írni a hatalomról, ha részei vagyunk. Lehetőségként maradnak a bökvers, a fűzfapoézis eszközei, mely eszközök azonban – öntudatlanul – folyton kicsúsznak használójának kezei közül. A nyelv leleplezi használóját és a közeget, a kétosztatú „hatalom – alárendeltség” viszonyt, amelyben minden megszólalás politikaivá válik.

 

Orbán Viktor; Varga Mihály; Láng Zsolt; Szõcs Géza

A kép forrása: MTI

Arany Opus Díj 2016

Le Ngoc Dung “Jade”:

Variációk klasszikusokra

Johann Wolfgang von Goethe Szklenófürdőn

Meg lehet felezni a vizet?
A levegőt, a fényt és a fémet?
Hidrogénre és oxigénre?
A vizet hidrogénre – fél oxigénre,
és a másik oldalon
másfél egységnyi oxigénre?
A horizonton lebukó nap
sugarainak felét számolva
a sötétség megfelezése érdekes.
A 42 fokos termálvíz
hőmérsékletének megfelezése
két 21 fokos vizet eredményez?

Vagy egy 21 és egy 42 fokosat?
Esetleg két 31 fokos víz jön létre?
És a test megfelezése után
két önálló lény, önálló tudattal?
Két egyforma lény.
Vagy a jó és rossz.
Sőt: egy férfi és egy nő jön létre
a megfelezéssel?
Néha eltakarom magamban a férfit,
és várom, megjelenjen a nő,
kétfelé vágom az arcom,
és csak az egyik felét hallgatom
a gondolataimnak,
és csak az egyik felét érzem
az érzelmeknek, amelyek
a távolba visznek.
Feleződik az idő,
felezem az utat,
felezem az időt,
a konflis kanyargó nyomát,
felezem a nehézfémet,
a gyíkaranyt,
a szalamandraezüstöt.
Még mindig túl sok
a gondolat,
amely elborítja a világot,
túl sok a kevés,
amelynek utána kéne járni.
Megfelezem a véletleneket,
és megtalálom a folyamatos
tudást, az utolsó vályogkunyhóban is.
Az első lény akarok lenni,
amely semmivel sem osztható.
Még több kettest a világegyetembe!

Juan Ramón Jiménez Palos de la Frontera kikötőjében

Hatalmas vásznak csattognak a tengerjáró hajón:
ez a spanyol nyelv, ez a csattogás, a szél duruzsolása,
a vitorlába belekapó szél, voltaképpen ezért jött létre
a spanyol nyelv, sisteregve belevágódni a vászonba,
és hajtani előre a hajót, a spanyol nyelv hajtotta előre
az összes hajót, ahogy a matrózok beszéltek spanyolul,
a karavella kétszeres sebességre váltott, szinte előrelökte
a spanyol nyelv, a spanyol nyelv hajtotta a hajót.
Mi a spanyol nyelv? a tenger hullámzása, a tenger hullámos
tarajain átbukó szélgyerekek nevetése, a dagadó vásznak,
mondhatnánk, amelyek a végtelenbe indulnak, a szél
elcsúszása a vásznon, ez a sima, elcsúszó hang, amely
leállíthatatlan, ezért nem lehet abbahagyni a spanyol nyelvet,
ha elkezdődik, a spanyol nyelvnek nincs vége,
a spanyol nyelv perpetuum mobile, amely a hajókat túllendíti
még Amerikán is, a sok karavella belevágódik Amerika
földjébe, beleszánt az Appalache-fennsíkba, belevágódik
a nagy sziú sztyeppébe, a kaliforniai hegyekbe, és továbbhajt,
tovább, egészen ki a Holdra, amelyet kettévág, és folytatja
útját még tovább a sok hajó, benne a hihetetlen motorral,
ami a spanyol nyelv, sőt, voltaképpen az egész hajó
a spanyol nyelv, csak anyagot kellett találnia magának,
hiszen a nyelv védtelenebb, mint a mennyasszonyi fátyol,
védtelenebb mint a nyers hús legszebb pillanataira emlékeztető
szűzhártya, védtelenebb, mint a levegő, amelyet nem láthatunk,
nos, a spanyol nyelv kijátszotta ezt a védtelenséget, belevágódott
az Atlanti-óceánba és a következő pillanatban már ki is
repült a világegyetembe, kettévágott, vérző csillagokat hagyva
maga után, jajongó anyákat és elhagyott gyerekeket,
de a spanyol nyelv vitorlái letörlik a könnyeket, és látjuk,
ahogy a fedélzeten ott áll az összes matróz, kapitány és kormányos,
beszélnek és beszélnek, folyik, szinte túlcsordul a spanyol nyelv,
felröppen a fedélzetről, és már bele is kap a vitorlába,
és dupla sebességre vált a hajó, milyen jó, hogy kitaláltuk
a spanyol nyelvet, örvendezik a kapitány, a kormányos és a matrózok,
milyen jó, hogy van nekünk ez a nyelv, mondják, és ezek a szavak
újult erővel röpítik tovább a hajót, igen, izmos nyelv ez,
mégis könnyed, susogó, mégis leállíthatatlan, fáradhatatlan,
letörli a könnyeket, folytatja tovább, halhatatlanul.

James Joyce Triesztben

Erőteljesebb szavakat kerestem a San Giusto-katedrális
előtti szentjánoskenyérfa alatti magányomban, kivételesen
erős szavakat a Corso Cavouron, egy egzotikus haláruslány
mondataiban, a Miramare kastély olajfái alatt, a kárókatonák
torkában, a Lanterna tövében, várva a világítótoronyba
harapó bóra szavait, hálóval elfogni, és vágyom a süvítésben
elhangzó szavakra, a téglának ütköző szavakra, a sós szavakra,
az öt méter magasan repülő szavakra, a hideg, fájdalmas
szavakra, és más, magasabb működésű szavakat kerestem
a Grand Hotel Duchi d’Aosta ágyaiban, ahol annak idején
Giacomo Casanova szállt meg, más, magasabb működésre
váltó szavakat kerestem a Caffè degli Specchi teraszán, ahol
Rainer Maria Rilke és Franz Kafka törzsvendégnek számítottak,
kerestem a tér kivágott részleteit, amelyet Rilke és Kafka
teste és szavai töltöttek ki egykor, de amelyek – reményeim szerint –
azóta is betöltetlenek, és folytattam, mert magasabb működésű
szavakat kerestem a Bagno alla Lanterna szeparált strandján,
ahol a női strand zsúfolt húspiacán meztelen nőket vizslatva,
a férfi részleget uraló férfi-elmegyógyintézeti ápoltak
artikulálatlan hörgését, nyögését, vijjogását, félállati sikoltozásait
hallgattam napokon át a hullámtörés felett, ebben a feszültségben
kerestem a mértékfeletti szavakat, és a szó hirtelen más, magasabb
működést mutat, a Canal Grande partján összegyűlő kereskedők,
jogászok, politikusok, egyetemisták szavaiban, de csak kerestem
az erőteljes, magasabb működésű szavakat a Molo Audace
naplementéjében, a piaci tömegben, a matrózok pipafüstjében,
a rikoltozó sirályok szárnyizmainak vonalában, a Caffé Tommasseo
Thonet-székjeiben, a Caffé Pasticceria Pironában, ahol keresésem
közben saját magamat láthattam, éppen az Ulysses első fejezeteit írva,
izmos, legyőzhetetlen, embertelen, tökéletes szavakat keresek,
ami elől nem térhet ki, amelynek engedelmeskedik a nyelv,
de csak viszonyt találok mindenhol, tört szárnyú, véres, torz,
érthetetlen szavakat, hangtalan szavakat, leírhatatlan szavakat,
bennük a mérhetetlen magányt, kiöntött jelentést, jelentéstelen,
tökéletes, nyelvtelen idegenséget, szó nélküli írást magamban,
leírhatatlanul, jaj, örökre leírhatatlanul itt, bárhol vagy Triesztben.

245718

 

Németh Zoltán: Állati férj (Kalligram, 2016)

Egy szerelmes kékbálna hátán Vanuatu partjainál. Jennifer Jarvis gumikalapácsa. Szőrtelen embriógyár a föld alatt. Gyakran szeretkeztünk fönt, meglovagolva szelet, vitorlázva a meleg áramlatokon. Egy barnamedve, akit a gőzölgő vér látványa mindig megindított. Még az embrió is spirál alakú. A bíborvörös vulva nyelvtana. Németh Zoltán új verseskötete.

„Van, amiről nem lehet beszélni,
de arról is beszélni kell,
még ha nem is azon a nyelven,
amelyen beszélni lehet róla,
hanem egy másikon,
amelyen elmondhatatlanok a dolgok…”

Tartalom
Állati férj 9 (Barna medve – Ursus arctos)
Állati férj 13 (Mexikói kardfarkú hal – Xiphophorus helleri)
Állati férj 19 (Kékbálna – Balaenoptera musculus)
Állati férj 25 (Vakondpatkány [csupasz turkáló, földikutya] – Heterocephalus glaber)
Állati férj 39 (Holló – Corvus corax corax)
Állati férj 45 (Bacilus – Escherichia coli)
Állati férj 53 (Éti csiga – Helix pomatia)
Állati férj 59 (Fehér gólya – Ciconia ciconia ciconia)

allati-ferj-borito

Transzkulturális homonímiák Juhász R. József Cumi-cumi c. kötetében

Volt már olyan a világtörténelemben, hogy Juhász R. József alias Rokko az olvasókkal-befogadókkal – sőt: azok tudtán kívül – íratta meg a művet, hozta létre a tulajdonképpeni műalkotást. 2013. június elején, a nagy Duna-árvíz idején állt bele például néhány alkalommal szmokingban, csokornyakkendőben, esernyőt feje fölé tartva az áradó folyóba. A hír a Duna-árvíz okozta felfokozott hangulatnak is köszönhetően szinte órák alatt bejárta a médiát, jelentős visszhangot eredményezve. Nem sokkal később kiderült, hogy a valódi performance-ot nem a vízben álló művész „írta”, hanem a médiát bejáró hír alatti kommentárok által maguk a befogadók, hírolvasók, hozzászólók. (…)

Juhász R. József ebben a kötetben is másokon keresztül, másokkal hozat létre műalkotást, írat verset egy szótár segítségével, amelyet ő állított össze hosszú évek munkájával. Ebből a szempontból hasonló a két projekt. Persze most nem öntudatlanul, hanem nagyon is tudatosan, társszerzőként megszólítva az olvasót, a dadaizmushoz hasonlóan hirdetve a „mindenki művész, minden lehet művészet” elvét. De ebben az esetben nem a véletlen generálja a műalkotást, hanem a művész utasításai és a művész által létrehozott játékelemek, a szótár. Tanulságos tehát, ha a Rokko Juhász Facebook-oldalán 2016. szeptember 26-án, 10:05-kor elhelyezett Felhívást teljes egészében közöljük:

„Kedves költészet és kalandkedvelők

Az idei évben Cumi-Cumi címen egy különleges kötet kiadására készülök a Dunaszerdahelyi NAP kiadó jóvoltából. Utazásaim során évek óta gyűjtök olyan idegen nyelvekben meglévő szavakat, amelyeknek a magyar nyelvben is van jelentése és írásmódja is azonos a magyaréval, bár a jelentése néhány esettől eltekintve eltérő. Például: Ember (angolul parázs), Cumi (indonéz nyelven tintahal) Most (szlovák nyelven híd).

Jelenleg mintegy 1100 ilyen szó szerepel a szótáramban.

Arra kérek mindenkit, akihez eljut ez a felhívás, hogy kizárólag a szótárban szereplő szavak felhasználásával írjon verset, szöveget, haikut vagy akár szonettet. Semmilyen megkötésem nincs. Bárki küldhet szöveget, költő, színész, sofőr, állatorvos. Ügyeljetek rá hogy csakis a szótárban meglévő szavakat lehet használni, szavakat összevonni lehet, de ragozni (amennyiben a ragozott forma nem szerepel a szótárban) nem lehet. A szótárat természetesen bővíteni lehet, amennyiben további szavakat találtok, használjátok és küldjétek el nekem.

A végeredmény egy olyan magyar verseskötet lesz, amely egyetlen magyar szót sem tartalmaz. Ráadásul nem is én írom. Én a nyelvet adom a kezetekbe. A költő szerepét a jelen esetben a résztvevők veszik át. A szövegeket a szerző nevével együtt fogom publikálni (külön jelezzétek, ha név nélkül kívántok szerepelni a kötetben).

A határidő nagyon rövid, mindössze pár hét, ezért kérlek hogy a szövegedet 2016. október 15-ig küldd el az alábbi címre és a felhívást juttasd el minél több ismerősödhöz:

juhasz.rokko@gmail.com

Nagy érdeklődéssel várom a szövegeiteket.”[1]

A Felhívásban képviselt elv kísértetiesen hasonlít az 1960-ban Raymond Queneau és a matematikus François Le Lionnais által alapított OuLiPo irodalmi társaság (OUvroir de LIttérature POtentielle – a „Lehetséges Irodalom Műhelye”) ún. megkötéseire. Miről van szó? Az OuLiPo-csoportba tartozó alkotók olyan contrainte-eket, megkötéseket léptetettek életbe az alkotás során, amelyek alapvetően szóltak bele a szövegalkotás lehetőségeibe. George Perec például olyan lipogrammatikus[2] regényt írt 1969-ben La Disparition – A hiányzás címmel, amelyből teljesen hiányzik az e betű. (…)

A Juhász R. József által összeállított szótár olyan szavakat tartalmaz, amelyek hangalakja megtalálható más nyelvekben is. Vagyis egy saját, privát nyelvet hoz létre, pontosabban egy leszűkített nyelvet, amelynek minden szavához valamilyen – a magyar nyelven túlmutató – jelentés köti. Ennek a meghökkentő szótárnak a működése azonban paradox jellegű. Ludwig Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódások című művének van egy szakasza, amely a „privát nyelv argumentum” néven vált híressé.[3] Wittgenstein ezeken a helyeken egyes vélemények szerint a privát nyelv lehetősége ellen érvel, az ellen, hogy egyáltalán elgondolható lehetne egy olyan nyelv, amelyet egyetlen személy talál ki a saját érzései, érzelmei leírására. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy éppen Wittgenstein irányította rá a figyelmet a privát nyelvek problémájára. Ondřej Beran ezeknek az ún. privát nyelveknek[4] több típusát különbözteti meg:

  1. az irodalom nyelvét, amelyet a szerző saját normatív labilitása irányít
  2. a skizofrén nyelvet, amely egy önmagába zárt autonóm nyelvhasználat
  3. az ikrek nyelvét, amely az anyanyelvtől eltérő saját kommunikációs rendszer
  4. a glosszoláliát, amikor a prédikáló személy nyelvre emlékeztető hangsorokat ad ki, de olyanokat, amelyeket maga nem ért
  5. az önkéntes privát nyelveket, amelyek bizalmas, bennfentes nyelvek
  6. a genderspecifikus nyelveket, ilyen az önmagába zárt férfinyelv, női nyelv

Juhász R. József szótára is egy ilyen önmagába zárt autonóm nyelv, amelynek kiterjedését azonban paradox módon nem a saját szabályai irányítják, hanem az idegen nyelvek. Vagyis az előbb említett privát nyelvhasználatok egyfajta sajátos kombinációjaként tekinthetünk ennek a nyelvnek a szótárára. E kombináció hajtóereje pedig nem más, mint a határátlépések sorozata, annak a nyelvben mint médiumon keresztül megvalósuló folyamata. (…)

Ezt a folytonos mozgást a jelentés exterritorizációjaként értelmezhetjük, ahogyan Ursula Reber fogalmaz: „Az irodalom és a nyelv a vágy munkáját végzi, mondhatni az irodalom maga az a »legközelebbi test«, az a köztes tér, amelyben a közelítés, az eltolódás és az újra-territorizálás dinamikája végbemegy.”[5] A Juhász R.-féle szótár szavai azonban úgy végzik el a kilépést a saját nyelv és kultúrai határai közül, hogy mozdulatlanok. Nem hoznak létre poétikát és narrációt, az egymás mellé rendelés, a tökéletes dehierarchizáció stratégiája mentén állnak egymás alatt. Ebben az esetben a szó hangalakjába íródik bele egy idegen nyelv jelentése, és a transzkulturális homonímia eseteként is felfoghatjuk, amennyiben a nyelvnek nem nacionális jellegéből indulnak ki.

A transzkulturalizmus diskurzusának elméleti tere rendkívül alkalmas a Juhász R.-projekt leírására és értelmezésére. (…) A transzkulturalizmus kontextusába helyezve Juhász R. szótárát a privát nyelv ellenében ható tendenciákra figyelhetünk fel. A szavak jelentései válnak a határátlépés terepeivé, maguk a szavak nomáddá, amennyiben a jelentések elhagyják a szavakat, új jelentések társulnak hozzájuk, egy másik nemzeti nyelv szótárába helyezhetők. A szavak szubjektumszerű tényezőkké válnak, és egy magyar versben hirtelen lengyel, indonéz, francia, albán, török, baszk, maláj szavak kerülnek egymás mellé, új kapcsolódási pontokat és egy globális, nemzetek feletti hálózatot hozva létre. (…)

Monika Schmitz-Emans Nach-Klänge und End-Faltungen: Hölderlins Am Quell der Donau und seine Schallgeschwister című tanulmányában utal a németül nem tudó amerikai Robert Kellyre, aki Hölderlin versét hasonlóan hangzó angol szavakkal helyettesítette, „fordította”, majd az eredményt Herbert Schuldt német költő fordította vissza németre – s ezt az eljárást többször is megismételték.[6] Ez a vokális vagy fonetikai fordítás hang és értelem radikális dekomponálására utal éppúgy, mint Juhász R. József projektje, amelynek verseiben legalább két – egy magyar és egy nem magyar – jelentés egyidejű és párhuzamos, egymást destruáló lehetőségeire kell folytonosan figyelnünk. (Mint már említettük, a kötetben egy verset szótár segítségével Juhász R. is „lefordít” magyarra.) Petr Mareš Nejen jazykem českým. Studie o vícejazyčnosti v literatuře című könyvében az irodalmi többnyelvűség eseteit sorolja fel, köztük az idegen nyelv szimulációjának jelenségeit.[7] Juhász R. József kötetének versei viszont még egy lépéssel előtte járnak a szimulációnak: tökéletes magyar versek – és egyúttal tökéletesen multilingvális, hibridnyelvű versek is.

A több rétegű, több jelentésű szimuláció ennek a multilingvális, transzkulturális, transznacionális szótárnak eleve poétikus jelleget biztosít. Felnyitja a zárt, egynyelvű jelentésstruktúrákat, kiterjeszti a nyelv határait, pontosabban nyelvek határfeszültségeiként viszi színre ennek az újfajta szótárnak a szavait. Umberto Eco A tökéletes nyelv keresése című művében sorba veszi azokat az európai kísérleteket, amelyek egy tökéletes nyelv igézetében fogantak: vagy az eredeti ősnyelv megkeresésére, vagy egy mágikus nyelv megalkotására, esetleg egy matematikai alapokon nyugvó tökéletes mesterséges nyelv megteremtésére irányultak.[8]  (…)

Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az idegenségnek és azonos alakúságnak ezeket a játékait csak olyan nyelven van értelme megjeleníteni, amely nagyon erősen különbözik minden más nyelvtől. A szlovák és a cseh szavak jelentős mértékben hasonlítanak egymásra, a szerb és a horvát tulajdonképpen azonos, s minden olyan nyelv esetében felfüggesztődik a játék, amely hozzá közel álló rokon nyelvvel rendelkezik. A magyar nyelv idegensége tehát nagyszerű lehetőséget jelent a nomadizmusra, a homonímia transzkulturális kiaknázására. (…)

(Részletek az előszóból)

Jegyzetek:

[1] https://www.facebook.com/jozsef.r.juhasz/posts/10210964800536433

[2] „A lipogrammatika olyan írásművészet prózában vagy versben, melynek irányító törvénye az ábécé valamely betűjének elhagyása.” Szigeti Csaba: A külső fordításról. 3. http://real.mtak.hu/30591/1/SZIGETI_Csaba_tanulmanya_a_kulso_forditasrol_u.pdf

[3] Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások (Ford. Neumer Katalin). Atlantisz, Budapest, 1998.

[4] Ondřej Beran: Úvod. In Ondřej Beran (ed.): Soukromé jazyky : čítanka. Filosofia, Praha, 2013. 15-20.

[5] Ursula Reber: Ex-territórium: Feltérképezések és térinformációk (Ford. Nagy Hajnalka). In Csúri Károly, Mihály Csilla, Szabó Judit (eds.): Határátlépések. Kulturális határok reprezentációi. Gondolat, Budapest, 2009. 32.

[6] Monika Schmitz-Emans: Nach-Klänge und Ent-Faltungen: Hölderlins Am Quell der Donau und seine Schallgeschwister. In Manfred Schmeling, Monika Schmitz-Emans (eds.): Multilinguale Literatur im 20. Jahrhundert. Königshausen & Neumann, Würzburg, 2002. 69-95.

[7] Petr Mareš: Nejen jazykem českým. Studie o vícejazyčnosti v literatuře. Mnemosyne, Filozofická fakulta Univerzity Karlovy, Praha, 2012.

[8] Umberto Eco: A tökéletes nyelv keresése az európai kultúrában (Ford. Gál Judit és Kelemen János). Atlantisz, Budapest, 1998.

 

 

cumi-cumi

Nulladik típusú találkozások: a hód

Sosem találkoztam még hóddal. Most azonban egy folyóparti séta meghökkentő élménye után egy teljes percig sikerült farkasszemet néznem egy igazival.  Ezután már ügyet sem vetett rám, ette nyugodtan a félig rothadt gyümölcsöt a fa alól. Miért nem érdekelte, hogy ott vagyok?

  1. Sosem látott még embert, ki tudja, ki ez itt, nem zavar, nem érdekel, amúgy is a természetes ellenségeim csupán a hiúz és a farkas, az meg errefelé nincs.
  2. Beteg példány, úgyis pár hétig élek még, maximum jön a gyors és szakszerű halál.
  3. Részeg példány, a sok rothadt gyümölcstől kóválygó hód, le se szarom, ki ez itt típusú gondolkodással.

Készítettem néhány fotót, hatalmas állat. Lapos farka kb. fél méter, teste óriásira nőtt patkánytestre hajaz, a jellegzetes felpúposodott patkányhát nem volt túl bizalomgerjesztő. Hátsó lábán a lábujjak között jól megfigyelhető az úszóhártya. Lassú, komótos, himbálózó járással lépett tovább, két-három méterrel mellettem. A szeme szúrós és zavaros volt. Hallgattam csámcsogását. Talán fél órát, egy órát töltöttem a társaságában. A csapzott szőr. A pikkelyes, sötét úszófarok. Volt a hatalmas tömegű és alakú állatban valami félelmetes. Vajon támad-e? Rúgjam vagy fussam (le)? (Csak később láttam kevéssé mosott, fakérgen koptatott hatalmas, sárga metszőfogait a neten.) Volt valami furcsa feszültség a kettőnk közötti térben, de hogy ebből ő mit érzett, nem tudom. Próbáltam természetesnek érezni magam a társaságában, egyetlen másodpercre sem sikerült.

Aztán csak elcammogott némán, és egyedül maradtam.

hod3

hod2

hod8hod9hod5hod6