2013. január 31. (csütörtök) Hüllők Budapesten

Kedd este a FÍSZ szervezésében irodalmi est a Kazimirban, amelyen Molnár Illés első, Hüllők és izzók című verseskötete került terítékre. A facebookon is meghirdetett eseményre 98-an igazolták vissza a részvételüket, nem is nagyon emlékszem ennyi emberre egy könyvbemutatón – és valóban, dugig telt a terem. A júliusi visegrádi irodalmi táborban néhány verssel már megismerkedtem, azóta vártam ezt a verseskötetet, amely – nem túlzok – minden várakozásomat felülmúlta. Rövid bemutatómban arra összpontosítottam, hogy kiemeljem: ezek a versek létünk katartikus megtapasztalásában érdekeltek, s újrafogalmazzák a költészethez való elemi viszonyunkat. Nem tértem ki rá részletesebben, de úgy látom, Molnár Illés versei a kortárs magyar irodalomnak abba a vonulatába tartoznak, amelyet én antropológiai posztmodernnek nevezek, s amelyben szinte nyomokban sem maradt semmi a kilencvenes évek nyelvjátékos-parodisztikus-ironikus hangvételéből. Helyette az alárendeltség, a trauma, a kiszolgáltatottság zsigeri élményével szembesülhetünk. Borbély Szilárd, Kemény István, Szijj Ferenc legutóbbi kötetei, valamint Csobánka Zsuzsa, Krusovszky Dénes, Bajtai András versei alakítják többek között ezt a nyelvi teret. A rövid bemutató után beszélgetésben Illés kifejtette: a végső dolgokról való beszéd lehetőségei érdekelték, és szerinte a lírának a titok az egyik fő vonzóereje, amely mintegy horgonyként ragadja meg az olvasót, kényszeríti ki figyelmét. A címre utalva érdekes megjegyzést tett: a hüllő mint élőlény a hűlés által a hidegség, az izzó pedig mint élettelen tárgy a forróság képzetére játszik rá – és számára izgalmas és mélyértelmű ez a párhuzamosság, illetve ellentét. Az esten irtó jó volt a hangulat, Pál Dániel Leventével, Kubiszyn Viktorral, Karaba Mártával, Krusovszky Dénessel, Simon Mártonnal, Nemeh Diával, Földy Lillával, illetve két „földivel”, Benkő Karolinnal és Bolla Dáviddal (az ő fotója található alul) beszélgettem hosszabban. Persze a hüllőkön és az izzókon kívül.

Hírdetés

2013. január 25. (péntek) WC-pszichológia

A WC olyan terület, amelybe a „terület” kettőssége és feszültsége a legerőteljesebben, legvégletesebb módon írja bele magát. 1. Egyrészt a tabu helye, ahol a test legtitkosabb, leginkább tabuizált, rejtett helyei tárulnak fel, illetve a test folyamatainak tabu alá vont cselekvései jelennek meg. 2. Másrészt a WC mindig nyilvános is, sosem csak egyetlen személy használja (pl. családtagok, vendégek) – a nyilvános WC pedig kontrollálhatatlan mennyiségű és minőségű test számára nyitott tér. Vagyis egyrészt a maximális zártság, elrejtettség, másrészt a teljes nyitottság, közhasznúság jellemzi. Nem véletlen, hogy a WC-hez rengeteg fóbia kapcsolódik. Vannak, akik képtelenek idegen WC-re ülni: vagy napokig visszatartják székletüket, és csak az otthon biztonságában ürítenek, vagy különféle tornamutatványokat végeznek a WC-kagylón, minimalizálva bármiféle érintkezést. Aztán: a WC-használat módja is civilizációs eltéréseket jelez (a vízöblítéses WC, pottyantós WC), s még a pottyantós WC fajtáiról (hátsó kifolyású, alsó kifolyású, falra szerelhető, monoblokkos kivitelű…) is tanulmányt lehetne írni. De sokkal izgalmasabb, ha a gyerekeket mint a civilizáció idomításfolyamatát leginkább elszenvedő egyéneket nézzük. Elég változatos a kép. Ismertem olyan gyereket, aki folyton a WC mellé ürített, ott hagyva székletét, s egy egész iskola kereste hetekig a „tettest”. Egy másik gyerek csak anyaszült meztelenül volt képes elvégezni nagydolgát. Egy harmadik gyerek, amikor a tengerparti kiránduláson azt a feladatot kapta szüleitől, készítsen fényképeket, a WC-vel kezdte. Egy negyedik gyerek csak akkor volt hajlandó WC-re ülni, ha valamelyik szülő is bement a helyiségbe. Egy iskolában a lányvécébe néha negyven-ötven gyerek (lány) zsúfolódott be a nagyszünetekben. Nem folytatom a példákat. A WC összekeveri, destruálja alapvető kulturális képzeteinket: ha a híres Johari-ablak szerint vizsgáljuk, tulajdonképpen keveredik benne a „nyílt terület”, a „vak terület”, a „rejtett terület” és az „ismeretlen terület”. A WC-vel kapcsolatos kényszerképzetek és fóbiák listáját (a székrekedéstől a klausztrofóbiáig) most nem sorolom fel, inkább néhány érdekes WC-élményemet említeném.  A szentpétervári egyetem bölcsészkarának WC-it például, ahol is a kabin falai kb. mellmagasságig érnek, s ezért amikor elsétálsz a kabinok előtt, tkp. felülről nézel a WC-n ülő egyének sorára. A szófiai egyetem bölcsészkarán viszont pottyantós WC-k vannak. Harmadszor pedig a gödöllői királyi kastélyból Sissi királyné puha bőrüléses WC-jét említeném, ez utóbbinak vizuális emléket is állítva. Mindhárom nagy élmény volt… 

 

2013. január 21. (hétfő) Kortárs magyar írók „Banská Bystricán”

Egyszer már össze kéne számolnom, a „kortárs magyar irodalomból” 🙂 hányan jártak már Besztercebányán felolvasni, beszélgetni, előadást tartani. A kezdet kezdetén, amikor 2004-ben Besztercére kerültem, még évente volt egy ún. magyar hét a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet szervezésében, amikor magyar filmeket vetítettek (diákjaink szinkrontolmácsolásával), illetve felolvasásokra, beszélgetésekre került sor (Pályi Andrásra és Kukorelly Endrére emlékszem). Aztán ez pénzhiány miatt megszűnt. Sokat lendített a kortárs magyar irodalom besztercebányai jelenlétén a József Attila Kör által szervezett felvidéki turné, amelyben Dunajcsik Mátyás, Darabos Enikő, Acsai Roland, Erdős Virág, Nagy Ildikó Noémi, Kemény István, Kőrösi Zoltán, Kabai Lóránt, Schein Gábor és sokan mások vettek részt. (Ezt is meg kéne írni valamikor.) Sajnos tavaly valahogy elmaradt ez a turné, viszont néhány éve sikerült bekapcsolódnunk a Szépírók Társaságának projektjébe (A Könyv Utóélete), és Parti Nagy Lajost, Bedecs Lászlót, Kukorelly Endrét, Bíró-Balogh Tamást, Pénzes Tímeát, Mizser Attilát, Pál Dániel Leventét és másokat láttuk vendégül. A múlt héten pedig a megújult Irodalmi Szemle szerkesztősége járt nálunk, Szalay Zoltán és Száz Pál, akik éppen Besztercebányán mutatták be először a megújult lapot. (Az Új Szóban bővebben is olvashatunk a beszélgetésről.) Délután a szokásos laza parti, séta a belvárosban, vacsora a Vörös Rákban (Červený Rak), csocsó a Kapitol Pubban. Meg a sörök. Hajnali 3-ig.

2012. január 11. (péntek) A költészet félelmetes, szörnyű grimasza (Nemes Z. Márió szlovákul)

Nemes Z. Márió költészete jelentős visszhangot váltott ki, s ezáltal a kortárs fiatal magyar líra egyik meghatározó poétikájaként tekintünk rá sokan. Macsovszky Péter fordításának jóvoltából az eddig megjelent két Nemes Z.-kötetből (Alkalmi magyarázatok a húsról – 2006, Bauxit – 2010) pedig nemrég szlovák nyelvű válogatás jelent meg Ruka v stene – “Kéz a falban” (Ars poetica, Bratislava, 2011) címmel.

A kötetnek azóta kritikai visszhangja is lett. Derek Rebro (1979) fiatal irodalomkritikus, költő, a pozsonyi egyetem doktorandusza, aki eddig egy verseskötettel és egy tanulmánykötettel jelentkezett (ez utóbbiban kortárs szlovák költőnők verseivel foglalkozik), szóval Derek Rebro írt értő recenziót a fordításkötetről. Az alábbiakban ennek összefoglalását, szabad fordítását adom, remélve, hogy érdekes adalék lehet a magyar Nemes Z. Márió-recepcióhoz.

A kritikus azzal kezdi, hogy Tóth Krisztina könyve után egy újabb értékes verseskötet látott napvilágot a magyar irodalomból. Felsorolja, melyik két Nemes Z.-kötetből származnak a versek, s hozzáteszi, határozottan megérintette őt ez a versvilág. Majd elmondja, a versek szürreális poétikájuk, abszurd helyzetekből vett részleteik által keltenek intenzív hatást – ráadásul ezeket az abszurd helyzeteket ironikusan, sőt szarkasztikusan kommentálják a szövegek. Megállapítja, hogy a kötet versei konkrét reáliákhoz kötődnek, s a beszélt nyelv lehetőségeit aknázzák ki, ill. tárgyszerűek. Ezáltal funkcionális feszültség keletkezik az egyedi dolgok egyértelműsége és kapcsolataik abszurditása között, valamint a kemény “racionális” tónus és a hallucinatív “tartalom” között. (Erre hoz is egy példát.) Majd kitér arra, hogy a hagyományos logika szempontjából a szöveget alkotó egyes kijelentések gyakran nem illenek össze. Nem lehet előre látni a versek irányát. A szerző funkcionálisan kijátssza, nem elégíti ki az olvasó elvárásait. (Újabb idézet.) Invenciózusan visz bele bennünket hőse sajátos világába, amely D. Lynch – posztstrukturalista és pszichoanalitikus szempontból is elhíresült – filmjeinek világát idézi fel. A versek jelenetei hatásos asszociációs csomók láncolatát hozzák létre, amelyen át a tudat/alatti határának terébe csúszunk – oda, ahová általában félünk betekinteni. (Újabb idézet.) Természetesen az említettek annak függvényében érvényesek, hogy a lírában nem vadászunk egyértelmű és könnyen megfejthető jelentésekre. De ez nem azt jelenti, hogy a versekből ez hiányozna. Ugyanis itt nem kontrollálhatatlan álomvíziók áramlásának verbális demonstrációjával szembesülünk. Még azok a redundánsnak tűnő eljárások is, amelyek nem egy szerző poétikáját elsüllyesztették már, ebben az esetben célszerűek és látszólagosak. (Idézet.) A szövegek “szürrealizmusa” – “valóságfölöttisége” nem alternatíva vagy menekülés, hanem szimultán (de nem paralel) része a „valóság”-nak. Ezt a valóságot hajlítja meg, s ezzel azokat a szakadékokat fedi fel, amelyek fölött a versek hőse egyensúlyoz. Skizofrénia, fragmentumszerűség, a testiségre fordított figyelem, ill. a test torzképeinek manifesztációja – találóan és esztétikai szempontból meggyőzően mutatja fel a posztmodern ember érzéseit. A versek vizuális ereje, ill. félelmetes képisége némely esetben F. Bacon képeire emlékeztet. Ha a mi földrajzi térségünkből kéne részleges példát hoznom (írja Rebro), akkor  Nóra Ružičková és Balla nevét említhetném. A már említett irónia védelmet is biztosít a versek hőse számára, távolságot a széttöredezett világ megsebző cserepeitől. De konkrétabban: a szubjektum a nevetés által próbálja eltávolítani magától a nem működő kapcsolatokat és azok hatását – legyen szó akár női partnerről, akár a szülőkről. De éppen a nevetés az, amely még inkább feltárja ennek a költészetnek a félelmetes, szörnyű grimaszát.

 

Néhány link a témával kapcsolatosan:

Derek Rebro eredeti recenziója szlovákul: Derek Rebro: Únik do reality (Menekülés a valóságba)

A szürrealizmus félreértett hagyatéka (Szegő János interjúja Macsovszky Péterrel)

Szalon-hírek

 

Németh Zoltán: Mikszáth Kálmán, a kortárs magyar író

Mikszáth Új Szó

Németh Zoltán: Sakkversek a semmiből

Németh Sakkversek a semmiből ÉS

Életre csókolni Csipkerózsika-álmából a halott szöveget (N. Tóth Anikó beszélget Németh Zoltánnal)

ÉLETRE CSÓKOLNI CSIPKERÓZSIKA

Németh Zoltán oldala a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Humán Tudományok Kara Hungarisztika Tanszékének honlapján

http://www.fhv.umb.sk/znemeth/

2012. január 6. Nagyapám borotvakészlete

Nagyapám borotvakészlete. Elérzékenyülök. Emlékszem, 6-7 éves koromban nagyszüleimnél a konyhában ültem, nagypapa fehérre meszelte az arcát, a szíjon megfente a borotvát, majd pedig az előtte lévő fehér zománcos tál vizébe engedte. Azon már úsztak a habhajók. Apró lábacskáik, a sok fekete szőr. A borotválkozás illata, a falusi parasztház, a reggeli hideg, amely nemsokára átadja helyét a forró nyári napsütésnek. A lugas, a hatalmas lugas, tele bordó szőlővel (jancsiszőlő, bakó), egyetlen tőről hajt, a gumibelsőből készített légycsapó, hátul a műhely, az állatok, istállók, hatalmas udvar, tyúkokkal, kacsákkal, disznóval.

Jaj, nagypapa. Ez itt a borotvakészlet, a felállítható tükörrel, a többféle, cseh és német acélból készült borotvával, és az oltókésekkel. Mint egy katonaláda. Nemzedékről nemzedékre öröklődött. Kések, éles vágószerszámok, a férfiidentitás eszközei. A családban négy generáció óta csak fiúk születtek.

Balázs Imre József Az árnyékcsapás technikái és alakzatai (Németh Zoltán vírusszövegei, idiótameséi és egyéb mutáns történetei)

Balázs Imre József Élet és Irodalom