2013. február 10. (vasárnap) Fast & Furious

Egy extraligás asztalitenisz-mérkőzés leginkább abban tér el egy 4. ligástól, hogy minden mozdulat gyorsabb, pontosabb, magától értetődőbb. Egy extraligás pingpongmérkőzésen az derül ki, hogy az asztalitenisz rendkívül egyszerű sport: mindent könnyedén meg lehet csinálni. A pingpong könnyű, kecses sport, gondolhatnánk egy ilyen meccset nézve. Hol vannak az ütőről elpattanó, valószerűtlenül pörgő labdák, amelyek sírba viszik a 4. ligás játékosokat? Sehol. Hát persze. Fast & Furious. Egyszerű, mint a pofon, csak bele kell számítani a heti 6-10, gyakran kétfázisos (délelőtt-délután) edzést, 7-8 éves kortól.

A losonciak idén extraligát játszanak, s most valódi sportlegendák látogattak el hozzájuk. A hodosi (SK Vydrany) csapatban ugyanis pályára lépett a magyarországi Kriston Zsolt, aki anno a 80-as években Jónyer Istvánnal, Klampár Tiborral és Gergely Gáborral ért el nemzetközi sikereket, és volt például Európa-bajnok is. Továbbá a hodosiak csapatának tagja a szlovákiai magyar, vásárúti Vími Roland is, aki 1991-ben a japán Csibában vb-bronzérmes csehszlovák válogatott tagja volt (azt a világbajnokságot a legendás svéd csapat nyerte, Waldner, Persson, Appelgren). Vími Roland most nem játszott, helyette Róbert Krajčík és a magyarországi Muskó Péter (2010-ben a magyarországi országos bajnokság győztese egyéniben és párosban is!) állt asztalhoz.

A rendkívül szimpatikus hazaiak, akiknél főként saját nevelésű játékosok szerepeltek (Ingemar Péter, Michal Adámek) 6:2-re kikaptak ugyan, de számomra bizonyították, hogy helyük van a legmagasabb bajnokságban. A meccs után borozás az öltözőben, beszélgetés Vímivel, Kristonnal és Muskóval, a Péter-testvérekkel és Mészáros Tomival, aki hazafelé, Kékkőben meghívott egy pljeszkavicára.

Hírdetés

2013. február 4. (hétfő) A madáretető nemzetiségi összetétele – egy kis madárpszichológia

A „Madáretetőnk és környéke” tájvédelmi körzet nemzetiségi összetétele idén az átlagot véve a következő: 20 házi veréb, 18 széncinke, 16 zöldike, 12 tengelic, 5 erdei pinty, 2 balkáni gerle, 2 búbos pacsirta, 2 házi galamb, 2 kékcinke, 1 meggyvágó. Mindegyik külön kulturális szokásokkal. A verebek csoportosan érkeznek, csőrükkel jobbra-balra vágva pár perc alatt kiverik az összes napraforgómagot az etetőből. A csapatokban járó tengelicek és a zöldikék is beülnek az etetőbe, ott falatoznak, s közben irtó agresszív módon ütik-vágják egymást. De míg a zöldikék agresszivitása a „nyugodt erő” stratégiáján alapul, addig a tengeliceké a hektikus idegbeteg agresszivitása – felröppennek, egymásnak esnek, odavágnak: alig jut idejük enni. És közben egyfolytában recsegnek azon az elviselhetetlen dróthangjukon. A széncinkék viszont félénkek: beszáll az etetőbe, felkap egy magot, visszarepül egy faágra, elfogyasztja, hullámrepüléssel újra megjelenik az etetőben. Csodálom, hogy nem fáradnak ki. A kékcinke éppilyen fáradhatatlan, viszont kis termete ellenére vagy éppen emiatt sokkal harciasabb. Az erdei pinty és a búbos pacsirta viszont sosem repül be az etetőbe: az alatta elhullajtott magvakat csipegeti fel a földről, hóról. Hozzájuk a verebek és a zöldikék csatlakoznak leginkább, fáradhatatlanul ugrálnak-mászkálnak a fa alatt. És persze a galambok és a gerlék is, nagy lomha, békés mozgásukkal. Mikor a meggyvágó ül be az etetőbe, csak óvatosan mer közelíteni a többi madár. Ilyenkor nincs vita, hiszen látványos, erőteljes csőrével képes feltörni a cseresznye- és meggymagot is (45 kg-os nyomást tud vele kifejteni), s még az ember ujját is csontig sebezheti. Persze ő még mindig veszélytelenebb, mint az a vörös vércse, amely gyakran végigsuhan az etető környékén, általános riadalmat keltve.