Menyhért Anna járt nálunk Besztercebányán, és a besztercei diákokat a traumaelmélet alapjaiba vezette be. Kezdésként Nagy Gabriella Eset c. elbeszélését olvastatta el, a megrázó történet egy lépcsőházi megerőszakolást mond el. A traumaszövegek nem arról szólnak, hogy kellemesebbé tegyék az életünket, mondja Menyhért Anna, viszont empátiát ébresztenek és viselkedésmódokat jelenítenek meg. Vannak országok, ahol társadalmiérzékenyítés-programok zajlanak, és a traumaszövegek is szolgálhatják ezt a célt. A trauma egyik jellegzetessége a hallgatás, mivel a traumatikus élmény leállít az agyban bizonyos mozgásokat, s az visszalökődik egy gyermekkori, nyelv előtti állapotba. Nincs verbális memória, csak képi és testi. Ezért a traumát elszenvedett ember nem tudja elmondani történetét – ha képes erre, az már a gyógyulás felé mutat. A narratív gyógyulás tehát a traumaszövegek egyik célja is lehet. Magával a trauma kérdésével egyébként a vietnami veteránok problémái nyomán kezdtek foglalkozni: ezeknél a katonáknál ún. emlékbetöréseket figyeltek meg, amelyekhez testi pánikrohamok társultak. Ez tulajdonképpen olyan, mint a hamis pavlovi reflex. A rezidenciahipotézis pedig azt jelenti, hogy aki már kigyógyult egy traumából, sokkal ellenállóbb egy másikkal szemben.
Nemcsak egyéni traumák vannak, kollektív traumákat is ismerünk, folytatta Menyhért Anna. Ilyen a háború, a holokauszt, Trianon. A traumának nemcsak az a jellegzetessége, hogy az agy kikapcsol, hanem az is, hogy nem elmondható. Ha mégis sikerül „elmondani az elmondhatatlant” (ez Menyhért Anna traumaelméleti könyvének címe), akkor sem lehet bárkinek elmondani a traumatikus eseménysort: a trauma hallgatójának is megfelelő, szakképzett egyénnek kell lennie. A trauma elmondása egyébként a tanúságtétel. Egy harmadik jellegzetessége a traumának, hogy az emberek nem akarják, nem tudják meghallgatni. Ez az ún. másodlagos trauma – amikor nincs, aki meghallgassa a traumatizált embereket. Ő nem tudja elmondani, én nem tudom meghallgatni – mondja Menyhért Anna. A társadalom nagyon gyakran nem tudja befogadni a traumát. Az előadó Shoshana Felman és Dori Laub: Testimony, Judith Herman: Trauma és gyógyulás, Polcz Alaine: Asszony a fronton, Kertész Imre: Sorstalanság, Ida Fink: Elúszó kert című könyvét ajánlja a diákoknak, majd Jörn Rüsen: Trauma és gyász a történelmi gondolkodásban c. dolgozatára utal.
Az előadás után több kérdés is elhangzott, amelyek a női irodalomra, a kisebbségi és migráns irodalomra, valamint az áldozat lelkiállapotára vonatkoztak. Menyhért Anna szerint gyakran az áldozat kényszerül abba a szerepbe, hogy bűntudatot érezzen, illetve a marginalizált női műfajokra (mint a napló, memoár) is kitért. Mint mondta, a németek nemcsak nagy történelmi traumákat hoztak létre, de tulajdonképpen a traumaelméletet is, s az utóbbi években már azzal is foglalkoznak, hogyan vannak traumatizálva az elkövetők. S azzal fejezte be a beszélgetést, hogy a traumaszövegek egyik célja az érzékenyítés lehet, vagyis hogy elfogadó, toleráns, nyitott, a másik iránt empatikus emberré váljon az olvasás során az olvasó.
Németh Zoltán 