Hétfőn fejeződött be az 52. asztalitenisz-világbajnokság, amelyet idén Párizsban rendeztek. Párizsról az európaiaknak jó emlékük van, hiszen 2003-ban férfi egyéniben itt sikerült megtörni egy pillanatra a kínai hegemóniát: a Karsai Ferenc személyében magyar edzővel rendelkező osztrák Werner Schlager nyert. Az asztalitenisz valamikor magyar csúcssportnak számított, a két világháború között félelmetes magyar fölényt láthatunk, Barna Viktor például egymaga annyi aranyérmet nyert, hogy sohasem fogja utolérni senki.
Az idei pingpong vébé is kínai fölényt hozott, de amitől a kínai szakvezetés tartott, bejött: a párost valahogy nehezebben tudják kontroll alatt tartani, ráadásul férfi párosban és vegyespárosban is a másodvonal szerepelt (a többszörös világbajnok, de 30 fölött már veteránnak számító, világranglista 8. Wang Liqin és 7. Ma Lin, valamint Chen Qi és Hao Shuai személyében – bár ez utóbbiak is benne vannak az első húszban). Az eltaktikázás miatt, és talán mert a legjobbak mind az egyéni világbajnoki címre hajtottak, illetve lehetőséget akartak adni a többieknek is, vegyespárosban nem is került kínai páros a döntőbe (óriási meglepetésre, a világbajnokságok történetében először egy észak-kóreai páros nyert, egy dél-kóreai ellen), férfi párosban pedig a klasszisnak számító Chuang Chih-Yuan vezetésével egy tajvani duó).
Egyéniben a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a két legjobb japán rögtön az első fordulóban kiesett: a férfiaknál Mizutani Jun, a nőknél Fukuhari Ai. Hogy a pingpongnak és az asztaliteniszezőknek milyen óriási renoméjük van Ázsiában, jól mutatja, hogy Fukuhara Ait anno a kínai-japán ellentétek idején japán politikusok békítő szándékkal Kínába küldték tárgyalni, hogy enyhítsen a két ország közötti feszültségeken.
Női egyéniben a legjobb négy közé csak kínai került: nagy kedvencem, Liu Shiwen, akitől tavaly Pesten aláírást is szereztem, sajnos kikapott a döntőben, és sajnos nem élte túl az első fordulót az elképesztően tehetséges, sikoltozásai miatt is – 🙂 – nemzetközi netes szurkolótáborral rendelkező romániai magyar, marosvásárhelyi Szőcs Bernadette sem, pedig nagyon drukkoltam neki.
És a férfiak?
A legnagyobb meglepetést kétségkívül nemcsak szerintem, hanem a kínai férfiak edzője (Waldner és Persson egykori legendás ellenfele), Liu Guoliang szerint is a fiatal japán, Matsudaira Kenta okozta, aki két veterán klasszist is kiütött, a kínai Ma Lint és a fehérorosz Vladimir Samsonovot is, és a világranglista-vezető Xu Xin (Hszü-Hszin) ellen is 2:1-re vezetett a legjobb 8 között (nekem a japán azért is szimpatikus, mert ázsiai létére a magyarok által meghonosított jóóó-t üvölti a győztes labdamenetek után). Három német került be a legjobb 8-ba, közülük a világsztár Timo Boll drámai csatában maradt alul Ma Long ellen, aki viszont megint csak nem jutott döntőbe. Szegény Ma Long! Hónapokig, majdhogynem évekig vezeti a világranglistát, sorban nyeri a legnagyobb nemzetközi versenyeket, de a világbajnokságokon rendre nem sikerül nagyot alkotnia, és ezért az olimpiára egyéniben nem is nevezik (Pekingben egy országot 3, Londonban 2 asztaliteniszező képviselhetett). A szerény, mindig visszafogott, kíméletlen támadó hírében álló Ma Long megint kikapott az elődöntőben a tollszárfogású Wang Haótól, akinél nagyobb vesztest elképzelni sem tudunk. Háromszor játszott olimpiai döntőben, mindháromszor kikapott, és az utóbbi két világbajnoki döntőt is ő játszotta – ott is vereséget szenvedett. 5 vereség ilyen döntőkben, hihetetlen.
Nem úgy Zhang Jike (Csang Csi-ke), aki édesapja nyomán a brazil futballistáról, Zicóról kapta a nevét (ez lenne a Jike – kínai csatornákon Tyikónak ejtik). A Liu Guoling által szívóssága és dühössége miatt “tibeti masztiff”-nak nevezett pingpongozó már most legenda: 23 éves korára egyszer már megnyerte az ún. Grand Slamet (egyéni világbajnoki, olimpiai és Világ Kupa-arany). Miután az edző a vb előtt kijelentette, hogy szerinte a legjobb fonákja Wang Haónak, a német Dimitrij Ovtcharovnak van, és csak harmadik ezen a téren Zhang Jike – nos, a döntőben Zhang Jike mintha csak meg akarta volna fricskázni edzőjét: szinte csak a fonákjával verte meg Wang Haót, és készülhet a második “Grand Slam”-jére. Két éve oroszlánüvöltéssel tépte szét mezét, most viszont csöndesen, megértően karolta át a mérkőzés végén ellenfelét. Aztán kirohant a nézőtérre, hogy szüleivel ünnepeljen, majd pedig pólóját a nézőtérre dobta.
Zhang Jike már egy új, mediális korszak pingpongozója. Felsőteste tökéletesen kidolgozott, szálkás, modellnek és testépítőnek is elmenne, hátát tetoválás díszíti, és hihetetlen mély torokhangon üvölt minden sikeres labdamenet (poén) végén. Ezt gyakran még akkor sem tudja visszafojtani, amikor kínai versenyzővel játszik (saját csapattag ellen nem szokás üvöltözni a csóóót vagy a csoo-lajt). Szakít azzal a kínai pingpongozókba nevelt alapállással, hogy érzelmeit csak akkor vigye színre, ha az ellenfelét hergeli. Nos, Zhang Jikének nincs pókerarca, és tökéletesen ötvözi a médiasztár és a sportoló karakterét. Ha belegondolunk, hogy Kínában milyen óriási celebek az asztaliteniszezők, hogy mindenki pingpong-világbajnok akar lenni, hogy kb. tizenöt millió igazolt asztaliteniszezőjük van stb., stb., akkor elmondható, hogy több mint másfél milliárd ember valódi ikonja ő.
Németh Zoltán 