2013. június 30. Töredékek a nyelvi terrorból (Tóth Krisztina)

Tóth Krisztina elbeszélései, tárcanovellái, publicisztikai írásai a nőiség megélésének hétköznapi eseményeit szinte esettanulmányokként prezentálják, amelyekből az ún. mai magyar valóság patriarchális, gyakran szexista meghatározottságaira tekinthetünk rá. A társadalmi szolidaritás gyakran teljes hiánya, a férfi felsőbbrendűség kinyilvánítása, a traumatizáló és traumatizált csoportok viselkedéskultúrájának megjelenítése mozaikszerű képet ad a Hazaviszlek, jó? (2009) című elbeszéléskötetben. A nyelvi terror annak a „munkáskülsejű, ötvenes, kopaszodó”, „csuklóján nemzetiszín gumikarkötő”-t viselő „pasas”-nak a monológjában képződik meg, aki rátámad a vonaton utazó kisgyermekes anyára:

„- Pucold le az ülést, amire fölraktad a mocskos lábadat! Te! Hát mit képzelsz te, mi? Összekoszolod a magyar vonatot? A mocskos lábaddal, te?! Rohadt zsidó cigány kurva! Menjél vissza, vagy lelöklek innét! Menjél vissza Irakba, vagy a faszom tudja, hova! Ahol kiszart az anyád, oda!”[1]

A Nagy vonalakban a női szexualitásról című elbeszélésben az alárendeltség női tapasztalatának ideológiai körvonalai rajzolódnak ki – a szülőszobában. A szinte észrevehetetlen manipuláción át megjelenő tudományos, eltávolított nyelvhasználat a férfi kisajátítás retorikai fölérendeltségére mutat rá, s diskurzusanalízisként jelenik meg: „Amikor a saját gyerekemet készültem világra hozni, akkor a nőgyógyász folyton azt mondta: nemsokára szülünk. Aztán: ma szülünk. Sőt, a végén már csak ő szült, és amikor az utolsó pillanatban a gyerek apjával beültünk hozzá, akkor már teljesen ki is hagyott a dologból. A fiam nem akart megszületni, váratott magára, minden pasi ezt csinálja egyébként, ő rögtön ezzel indított, a szülész meg a páromhoz beszélt. Nézze uram, mondta neki, és magyarázott, mint férfi a férfinak, én meg ültem kukán a nagy hasammal, nézze uram, mondta a szülész, és akkor arra gondoltam, hogy a fiammal a hasamban bizonyára hamarabb szóba állna, mint velem, oktalan asszonyállattal.”[2]

---

[1] Tóth Krisztina: Szólánc. In uő: Hazaviszlek, jó? Magvető Kiadó, Budapest, 2009. 48-49.

[2] Tóth Krisztina: Nagy vonalakban a női szexualitásról. In uő: i. m. 60.

Hírdetés

2013. június 29. Az életet adás női önzetlensége (Polgár Anikó: Régésznő körömcipőben)

Polgár Anikó Régésznő körömcipőben (2009) című kötetének versei  különösen a szülés és a szoptatás élménye kapcsán szembesítenek a női sors és tapasztalat lehetőségeivel és kényszereivel. A szülés és szoptatás nagyon is emberi jelenetei mitológiai térbe kerülnek, görög és római istennők szülnek és szoptatnak, istennők szenvednek és jajgatnak a szülőágyon, istennők fejik le a tejet mellükből. Az anyaként versbe írt, szülés, szoptatás, éjjelezés közben megjelenített istennőket – Niobét, Létót, Junót, Alkménét, Amaltheiát, Hermionét, Andromakhét és másokat – néha egy-egy 21. századi szülőszobában találjuk, máskor egy lakótelep erkélyén vagy toalettkészletet, fitness-bérletet, parfümöket pakolva, taxira várva. Így egyrészt a szülés jelen ideje a női sorsközösség tapasztalatával telítődik, másrészt isteni dimenziókat nyer, mitológiai hátteret kap. Ember és isten tökéletes szimbiózisban, a történeti és mitikus idő rétegeit magába ötvözve hordja ki, szüli meg, szoptatja és pelenkázza gyermekét. A Régésznő körömcipőben versei az emberi létezés határáig merészkednek, az emberi és állati lét határára, a nyelv előtti ösztönösség világába, az intuíció animális mélységébe. Az ókori görög és római mitológia lenyűgözően magabiztos ismerete, a gyakran csak beavatottak számára elrejtett, finom utalások hálója ötvöződik a 21. századi nő tapasztalatával, a kórházak, szülőszobák világával. Bizonyos szempontból kórházköltészet is ez a kötet, annak egy sajátos, női változata, amely nem az egészségre vágyakozó, kiszolgáltatott ember önzésével, hanem az életet adás női önzetlenségével szembesít.

2013. június 28. Csobánka Zsuzsa: Senkim egészen

Csobánka Zsuzsa szövegeiben a férfi és nő kölcsönös viviszekciója, a férfi-nő kapcsolatok értelmezett, összetett szereplehetőségei jelennek meg. A versekbe írt bonyolult identitásképletek a köztük felszínre kerülő hatalmi viszonyok elemi erejű egymásnak feszülése által mutatkoznak meg. A Hideg bűnök (2011) című kötetben a szerelem nyelve a női kiszolgáltatottság katartikus erejű színre vitelét a női öntudat brutális érzelmi matematikájával kombinálja, miközben a magyar líra közismert férfiszempontú szerelmes verseit forgatja vissza és destruálja egy női narrátor által:
„Mert a gyávaság bűn.
Hát kimarom belőled,
míg oltárom nem lesz űr,
míg gerinced egyenes nem lesz,
míg nem vagy, talált tárgyam, olyan,
halott és akarattalan,
addig sajtolom tested,
a drágát,
addig kínozlak kéjjel,
addig, míg már bolondulnál.”
A vers egy rendkívül fontos, kanonikus lírai hagyományt mozgósít erőteljesen. Egyrészt a magyar irodalmi modernség egyik csúcsteljesítményének, József Attila Eszmélet című versének legendás sorait idézi meg: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg”. Másrészt a talált tárgyon keresztül utal Tandori Dezső paradigmaváltó verseskötetére is, amely Egy talált tárgy megtisztítása (1973) címmel jelent meg, s a neoavantgárd gyökerekből induló areferenciális magyar posztmodern első jelentős megjelenéseként is értelmezhetjük. Harmadszor az egész Csobánka-vers Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versének újraírása, amelyet nemcsak a cím és a mottó erősít, de az idézett strófa halott és akarattalan szókapcsolata által is: „Míg magadra gondolni mersz, / Míg sajnálod az életed, Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan / Halott és akarattalan: / Addig nem vagy a többieknél / Se jobb, se több, / Addig idegen is lehetnél, / Addig énhozzám nincs közöd.” A magyar irodalom egyik legbrutálisabb, a „szerelmi líra végét” (Kulcsár Szabó Ernő) bejelentő szerelmes verséről van szó, amely – negyedik szinten – Csobánka Zsuzsa kezén a tradicionális női kiszolgáltatottságot fordítja a férfiköltészet kódjai ellen, s válik a női érzékenység és a női kegyetlenség lírai manifesztumává, a traumatikus nő élményekkel való leszámolás lehetőségévé.

2013. június 24. Sírni és nevetni

Minden családi esemény anekdoták tucatjait hozza felszínre. A legutóbbi az ötvenes évekbe nyúlik vissza: Csehszlovákia, a II. világháború utáni állapotok, kommunizmus, diktatúra, magyar kisebbség, a kitelepítések és deportálások utáni időszak, amikor százezer szlovákiai magyar hagyta el a retorziók hatására lakóhelyét, főként nagygazdákat és értelmiségieket telepítettek ki erőszakkal. Vagyis az ötvenes években vagyunk, egy frissen újraindult  szlovákiai magyar iskolában, ahol gyorstalpalón végzett tanárok álltak katedrára. X., aki ilyen típusú tanár volt, matematikát tanított, s a felelés során megkérdezte a diákot, hány fokos a derékszög. 120 fokos, mondta a diák, a tanár pedig maga sem tudta a helyes választ, nem szólt semmit, hanem óra után lement a tanáriba, és megkérdezte a kollégákat, hány fokos is a derékszög. Amikor azt a választ kapta, hogy 90°-os, bólogatott: igen, igen, nekem is úgy tűnt, hogy a derékszög nem 120, hanem 90 fokos, de nem akartam mondani, hátha az oroszok ezt is megváltoztatták…

Na, úgy gondolom, ebben a sztoriban benne van az egész ötvenes évek, és lehet rajta sírni és nevetni egyszerre.

2013. június 9. Jó, ha van, de legjobb, ha nincs belőle egy sem!

Pesten mindig történik valami. Egyszer a villamosmegállóban fordul felém egy ember, karján fehér patkány futkos, a fickó hozzám lép, és felkínálja a patkányt, mondván, száz forintért megsimogathatom. Micsoda ajánlat egy patkányfóbiásnak!

Máskor egy munkaruhás, jó erőben lévő fiatal férfi hordja le a járókelőket és később az utazókat, hogy nem adnak neki pénzt. “Fizetésnap van, tele a zsebük pénzzel, mégsem ad nekem belőle senki, te sem, hiába bámulsz a buta szemeddel, te kurva!” – üvölti egy idős hölgynek.

Legutóbb pedig nyílt a metró ajtaja, belépett rajta egy Quasimodo-szerű, zavart arcú férfi, fogai százfelé meredeztek a szájában, ide-oda tekergette a fejét, leült velem szemben, rám nézett, és ezt mondta: “Jó, ha van, de legjobb, ha nincs belőle egy sem!”

Ebben maradtunk.

2013. június 8. A végtelen műalkotás (Juhász R. József Duna-performance-a 2.)

…és mivel ez az alkotás nem pusztán a vízben állás akciójából áll, hanem a hírként való terjedés az egyik legfontosabb eleme, félelmetes látni a kommentek nagy számát, ahogy egyre árad, egyre tovább terjed, mint a Duna. A művész hátradől karosszékében, vagy éppen “városi búvár“-ként, “paranormális sporttevékenység“-et folytatva nemcsak a vízben állva, hanem egy idő után a víz alól nézi, ahogy az alkotás folyamatosan tágul, új dimenziókat nyer, merthogy ez a mű valójában: maguk a kommentek, a reakciók, az előhívott, képernyőre tett hír. Ez tulajdonképpen ki- és megfordítja a József Attila-i “Verset irunk – ők fogják ceruzámat” gondolatot, honnan is?, a Dunánál című versből, s helyébe a “Juhász R. fogja ceruzámat – akciót írunk” képletet helyezi. Amely által maga a mű végtelenné válik, befejezetlenné, mert hiszen amíg egyetlen olvasója, nézője van, addig a komment-alkotás, a vélemény-mű befejezhetetlen. 20. századi gondolat, hogy az önmagában halott irodalmi szöveget az olvasó kelti életre,  ebben az esetben viszont már magát a szöveget is más írja, nem az alkotó, aki számára eleve beláthatatlanná és ellenőrizhetetlenné válik “saját” alkotása, s a szöveg léte egy másik ember véleményéhez, reflexiójához, kommentárjához, a kommunikáció létezéséhez kapcsolódik végzetesen.

Koronczi Endre fotója Juhász R. József facebook-oldaláról:

2013. június 7. Posztmodern emberáldozat (Juhász R. József Duna-performance-a)

Valódi posztmodern gesztusként is értelmezhető Juhász R. József performer belegázolása az áradó Dunába, hiszen mint elmondta, “Leginkább a kommentek érdekelnek a performansz kapcsán. Ez az akció legfontosabb eleme. Az, ahogyan egy online közösség reagál, miután szembesül egy szokatlan eseménnyel. Hogyan reagál, hogyan »kommentel«, hogyan befolyásolják/alakítják egymás véleményét a résztvevők, hogy változik akár percről-percre egy kérdés vagy egy helyzet megítélése.”

Vagyis nem magára az akcióra irányul az alkotói figyelem, hanem annak értelmezésére, illetve mediális felhasználására, mémszerű elterjedésére. Ez a reflexív viszony a kommentekre és az akció hírként való vírusszerű elterjedésére, illetve a médiumok manipulációjának formáira kérdez rá. Éppen ezért az “értelmezés értelmezése” válik e kísérlet tétjévé, jellegzetesen metafikciós  eljárássá. Patricia Waugh meghatározását parafrazálva azt is mondhatjuk, hogy Juhász R. létrehozott egy fikciót/akciót, és ezzel egyidőben rámutatott e fikció/akció létrehozására is.

Mindenesetre ez a posztmodern meta-performance csak akkor képes a metakritikai attitűdöt megjeleníteni, ha a szembesülés elsődleges, ösztönös,  zsigeri reflexióját is belekomponálja az akcióba. Nem véletlenül említette a már idézett interjúban Juhász R., hogy  “Talán »A magyar út«-nak is nevezhetném az akciót, azaz a víz ellen a legtöbb esetben esernyővel védekeznek az emberek világszerte. Hát ezt tettem én is, a gond az, hogy most a víz lentről jön, de (magyarként) nem adom fel. Természetesen ez csak egy a lehetséges magyarázatok közül, melyeket a kommentekből raktam össze.” A kommentek hangneme, a felháborodástól az értetlenkedésen át a viccként való értelmezések így eleve belekomponálódnak ebbe az akcióba, amelyre éppen ezért nem véletlenül a magyar főváros egyik legfrekventáltabb helyén került sor. 

Ennek kapcsán azonban további elsődleges értelmezésajánlatokkal is élhetünk. Hiszen a víz abjectszerűségéből kiemelkedő fekete öltönykabátos test az ösztönösből való kiemelkedés, a természetestől való megfosztás nyilvánossá tétele is lehet. A végzetdrámák sorsszerű figurájaként adja oda önmagát a fátumnak. A hófehér vasalt ing, a fekete öltöny és esernyő éles kontrasztban áll a hömpölygő mocskos vízzel, amely egyre magasabbra emelkedik a “humán vízállásmérőn”. Amikor Zrínyi Miklós kirohant a rommá lőtt, égő, formátlan szigetvári  várból, akkor ünneplőbe öltözött, és zsebébe 100 aranyat tett majdani gyilkosait jutalmazva. Hasonlóképpen teszi ki magát Juhász R. is a hullámoknak, illetve majdani kommentelői kénye-kedvére.

Talán kevéssé tűnik fel, de az akció valódi istenkísértés, s kapcsolódik azokhoz a performence-okhoz és happeningekhez, ahol a művész saját testi épségét kockáztatja. A Dunának szánt emberáldozat rituális újrajátszása, amely egyáltalán nem veszélytelen. Emberáldozat, amely megváltja a tájat a szenvedéstől, az örvénylő Dunának felajánlott test. Az ünneplőbe öltözött alak így egy felravatalozott halott szimulációjaként mutatja fel a virtuális világnak a szenvedést, a megváltást és a folyónak felajánlott emberáldozat képében: “Hideg és szomorú érzés volt.”

Az először bokáig, később térdig, aztán derékon felül érő víz, amely akár el is sodorhatta volna Roccót, tudjuk, nemsokára mellig, homlokig ér, később pedig pedig teljesen elmerül, eltűnik a Duna-parton ácsorgó alak. Ez az eltűnés, igen, ez lesz majd iszonyatos.

2013. június 3. Fuldokolni fogok. Egész életemben.

Ez iszonyatos. Kibírhatatlan. Koromsötét van, és csak dőlnek feléd a szavak, a mondatok. Pernye, égett vér, eltömíti a szemet, szájat, csak röpköd, aztán eltömít mindent. Mintha betonban ülnél. Ülsz a halottsötét ipolysági zsinagógában, ömlenek feléd a visszaemlékezők szavai, mondatai, körülötted az üres templom falai, kívül ezer zsidó áldozat neve a falon. Velük együtt ülsz itt. Monológok, amelyek beleégnek a zsigerekbe. A szenvedés elviselhetetlen. Az osztálytársam, aki tíz pengőt kért egy liter vízért, amikor három napig étlen-szomjan várakoztunk a gettóban, és vízért könyörögtünk. Egyenként, kézzel, felnyúltak, belenyúltak minden nő és lány hüvelyébe, hogy elrejtett arany ékszereket keressenek az Auschwitz felé vezető úton. Ügyesen csatornákat építettek, hogy a halottakból kiégő zsírt kannákban felfoghassák, és ráöntözve a holttestekre gyorsabban égjenek el. Reggel háromtól tízig appel, órákon át állni hidegben, esőben, szélben. Azok élték túl, akik valaki halála árán élték túl. Hazaérésem után, amikor már rendesen táplálkoztam, 28 kiló voltam. Amikor hazaértem, ezt láttam a szemekben: ha már mindenki elégett, te is ott maradhattál volna. Elfogynak a szavak, éppen akkor, amikor beszélni kéne. Iszonyatos. Ez veled is megtörténhet. Csak akkor majd nem azt találják ki, hogy zsidó, hanem valami mást. Barna hajú. Kékszemű. Árva. Ha ez egyszer megtörtént, meg fog történni még egyszer. Nem akarok ember lenni. Ez elviselhetetlen. Ki kell lépni ebből. Az előadás egy pontján azt mondtam magamban, ezt nem lehet bírni tovább, ebbe bele kell őrülni, ebbe bele kell halni. Ott dörömbölt az agyamban: te vajon mit tettél volna abban a korban? Te vajon mit tettél volna abban a helyzetben? Te vajon mit tettél volna? Nem akarom túlélni. Iszonyatos. Ülsz a sötétben. Sötét van, zuhognak felülről és oldalról a szavak. Ülsz az árnyak templomában. Valaki átölel, vagy csak rám teszi a kezét, ahogy ülök a sötétben. Hátborzongató. Most fognak kiemelni a tömegből, és visznek. Vagy elvágják a torkom. Tizenöt percig tartó fuldoklás. A haláltusában maga alá gyűrte a csecsemőket és kisgyerekeket a tömeg a gázkamrában, mert alulról terjedt szét Zyklon-B. Véres csík a szám szélén. Fuldokolni fogok. Egész életemben. Nem akarom túlélni.

A Dohány utcai seriff, 2013. 06. 02., helyszín: az ipolysági, hajdan neológ és Status Quo közösségeket befogadó zsinagóga

2013. június 2. 11:00: Szirénák Hriszto Botev halála napján

Éppen egy éve Bulgáriában jártam, a gyönyörű Veliko Tarnovóban. Meleg volt, harmincfokos hőség, nemrég ébredtünk, félmeztelenül mászkáltunk a panzióban. 11 óra volt. Ebben a pillanatban óriási erővel csapott be a sziréna mindent elsöprő érdes hangja a falak közé. Az ablakhoz léptünk. Megállt a város. Az emberek megálltak az utcán, az autók leálltak az úton. Semmit sem értettünk. Bedecs Laci jött át, ő mondta el, hogy a bolgárok nemzeti költőjének, Hriszto Botevnek a halála napján és órájában szólalnak meg a szirénák. A török megszállók ellen szervezett szabadcsapatot, 1878-ban elfogták és kivégezték. Ebben a percben Hriszto Botev emlékére és az ország felszabadulásáért életüket áldozó hősökért  pontosan 11 órakor Bulgáriában megszólalnak a szirénák, és egyperces néma felállással emlékeznek a hősökre. Megdöbbentő és felemelő érzés volt, ahogy némán álltak az emberek Veliko Tarnovo főutcáján.

2013. június 1. Gasztrosztár!

Ma délelőtt a Gasztrosztár c. darab bemutatója, tele felszabadult, zsibongó gyerekkel, oda-vissza rohangálnak, mindenki nevet, mosolyog és vigyorog. Nagyszerűen megkomponált darab, mint kiderül, a gyerekek poénjait is beledolgozta a szerző és a rendező. A műanyag tehetséggondozó műsorok paródiájaként megjelenő darabban ételek versengenek vicces jeleneteik által, a zsűri pedig túlzó gesztusokkal értékel, vitatkozik, szuggerál. A szöveg tele van poénnal, ki- és beszólásokkal, működik az intertextuális és intermediális utalásháló, s az aranymetszés táján a (szerintem) tudatosan belekomponált baki is teljes mértékben bejön. Mert hát van-e szebb, aranyosabb a 8-10-12 éves gyerekeknél, akik már színpadon szerepelnek, mint az igazi sztárok, csillogó szemmel, büszkén és harsányan, de éppen most esett ki a tejfoguk, ezért csak sziszegve tudnak bizonyos hangokat kiejteni, és odaszaladnak anyukához, aki a nézőtéren izgul. A két műsorvezető fenomenális volt: a kisfiú már most igazi sztár, a kislány pedig szájával némán végigmondta-végigkísérte az összes szereplő szövegét a háromnegyed órás darabban.  A jelmez telitalálat, a zene vicces, az ikrek csodásak, na és az ételek: körtáncos palacsinta, síró-panaszkodó spenót, büszke fasírt, elomló sajttál, félénk hurka, fidres-fodros hókirálynő habcsók – tényleg mind kívánatos. Nagy poén a gyomorkorgásmérő szék is, és a Szózat-átírás is jóízűen humoros: “Hasadnak rendületlenül (…), / itt enned, innod kell!” És a búcsúzás is, amely a kézmozdulatok által nyer új értelmet: háj, háj, Hi!, Hi!

Szöveg: N. Tóth Anikó, zene: Béres Gábor, jelmez: Oroszlány Zita, rendező: Köteles Judit és N. Tóth Anikó.

Színhely: Ipolyság, Menora Saag Centrum Artis (az Ipoly Menti Találkozások program részeként)

Szereplők: az Ipolysági Pongrácz Lajos Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Csillag-szóró színjátszó csoportja

 

A hurka, két oldalról a műsorvezetőkkel: