Akkora könyvet tett elénk Csehy Zoltán, hogy beszakad alatta az asztal – szó szerint és képletesen is. Egy ilyen hatalmas, 840 oldalas kötettel már ölni lehet, másrészt pedig vállalkozása annyira vakmerő, hihetetlenül nagy ívű, nyelvileg és szerkezetében is aprólékosan kidolgozott alkotást eredményezett, hogy a könyv lapozgatása során úgy jártam, mint Kazinczy Ferenc Báróczi Sándor fordításkötetének, Marmontel Erkölcsi meséinek olvasásakor, idézem: „édes szólása csudálgatásaiban fel-fel sikoltozám”.
Nagy és rendhagyó vállalkozásról van szó, hiszen egy tabu alá vont, elhallgatott és elhallgattatott témáról ír alternatív irodalomtörténetet: a meleg magyar líráról, homoerotikus témák, motívumok és szerzők felhasználásával. Csehy olyan kulcsszavak mentén haladt a magyar líra történetében, mint homoszexualitás, biszexualitás, queer, homoszocialitás, leszbikus, meleg, szapphizmus, tribadizmus, gay, barátságretorika, szodómia, buzi, illetve nemi másság. Ahogy a szerző írja: “Ez a könyv elsőként vállalkozik arra a feladatra, hogy a magyar költészet történetén belül láthatóvá tegye, áttekintse, jelezze és próbálja megérteni a fenti jelenségek mintázatait.”
Csehy érzékeny elemzései nyomán a magyar irodalom történetének olyan rejtett jelenségei bukkannak elő, amelyeket eddig hallgatás és titok övezett, s a kizárás és megsemmisítés eljárásai nyomán az irodalomtörténeti cenzúra, vakfolt és tabu fogalmaival írhatók le. Külön fejezet foglalkozik az olyan antik mítoszoknak, keresztény szenteknek és művészettörténeti alakoknak a magyar költészeti hagyományával, mint Ganümédész elrablása, Akhilleusz és Patroklosz, Hyacintus és Apolló, Szapphó, Szent Sebestyén, Michelangelo Dávid szobra.
Csehy Zoltán monográfiája, irodalomtörténete több helyen is kikezdi a magyar irodalomtörténetek steril nemiségképleteit: ilyen a Thaly Kálmán- és a Czóbel Minka-fejezet, a Faludy György-fejezet, illetve a Pilinszky János és Toldalagi Pál barátságáról és költészetük homoerotikus vonásairól szóló fejezetek. A kortárs magyar irodalom több alkotójának is külön alfejezetet szán a kötet: Gerevich Andrástól Rosmer Jánosig és tovább a kortárs magyar líra fontos területeire láthatunk rá.
Csehy Zoltán kötete véleményem szerint a kortárs magyar irodalomtudomány és irodalomtörténet-írás egyik alapműve, megkerülhetetlen viszonyítási pont. Ezután már nem lehet úgy irodalomtörténetet írni és a magyar irodalomról gondolkodni, mint előtte.
Németh Zoltán 