Ismeretlen anekdota a Mahler-mániás Hrabalról

Egy doktori védés arra is jó, hogy sokat tapasztalat professzorok anekdotázásaiban gyönyörködjünk. A héten az egyik doktori védés vége felé, amelynek a témája Hrabal volt, prof. Miloš Zelenka dőlt hátra a fotelban. Hrabal, mondta, közismerten Mahler-mániás volt, mániákusan szerette, imádta Gustav Mahlert, művei tele vannak Mahler-utalásokkal. Az 1982/83-as évadban a prágai Cseh Filharmónia 8 részből álló koncertsorozatot tűzött műsorára, s már jóelőre megvettük a bérletet. Mire azonban sor került volna az előadásokra, Hrabal elveszítette a bérletét, kétségbeesetten kutatta, eget-földet megmozgatott, nem találta sehol, és ráadásul már régen elfogyott az összes bérlet és jegy. Így hát, folytatta prof. Zelenka, kénytelen voltam neki odaadni az én bérletemet, s Hrabal az én bérletemmel nézte végig a koncerteket. Ki tudja, tette hozzá nevetve, hogyan alakul a Hrabal-művek világa, ha én akkor nem adom oda neki a saját bérletemet.

Utánanéztem: s valóban, Hrabal nemcsak Mahler-mániás volt, sokkal közelebbi viszony volt kettejük között. Ugyanis mindketten Morvaországban születtek s aki csak egy kicsit is ismeri a cseh kultúrát, az tudja, hogy a morvák nem pontosan olyanok, mint a csehek. Aleksander Kaczorowski írja róla, hogy Hrabalra is érvényes az, amit az orosz zenetudós, Ivan Szollertyinszkij írt Mahlertől: “Olyan, mint Dosztojevszkiij, akit Chaplin mesél el.” 

És, ami még szíven üt: Hrabal állítólagosan utolsó szövege is Mahler körül kering, utolsó mondata is: “Halkan, nagyon halkan szól a fülemben Mahler tizedik szimfóniájának be­fejező része… Adagio nádszálhegedűkkel…”

És akkor egy Hrabal-kép a Csipke és fazék blogról, ahol ezt írja a blogger: “Hrabal úrra gondolok, sört iszom, és hallgatom a Mahler X. szimfóniát, ezt emlegette az utolsó írásában, olyan szomorú zene, hogy sírni kell tőle…”

 

Hírdetés

Mi a maďar? 2.

Előző blogbejegyzésem, amelyben egy szlovák szlengszótárt idéztem, meglehetősen nagy vihart kavart, szinte kontrollálhatatlan megosztási hullámot indított el, gyakran a forrás feltüntetése nélkül. (444.hu, Szabad Újság, Parameter stb.) Vajon van-e hasonló rétege a magyar nyelvnek, mint a szlovák szlengben a maďar szónak? Hát persze hogy van! Éppúgy, mint minden nyelvben!

A vandál népnév használata a “brutális”, “vad”, “kegyetlen” szinonimájaként, a zsidó használata a (jobb esetben) “fösvény”, “zsugori” értelmében, a román szó használata az “Elmész te a szőröstalpú román anyádba.” mondatban (netes gyűjtés, szolid változat), a cigány szó használata a lopás, hazugság szinonimájaként – nos, van példánk bőven. Ez utóbbira egyébként a magyar irodalom egyik legkatartikusabb versében, József Attila: Kései siratójában is találunk példát: “Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, / mind visszaloptad az utolsó órán!”

Ezek a pejoratív, sértő kifejezések a nyelv, illetve a nyelvhasználat részei, és ezért a tudós, a nyelvész, aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, szükségszerűen írja le és pontosítja a gúnyos, megbecstelenítő jelentéseket. Balázsi József Attila például nem is egyetlen szócikket, hanem egész tanulmányt szentelt a “cigány” népnév pejoratív használatának (A cigány szó és származékai pejoratív kifejezésekben).

Természetesen ezek a kifejezések olyan réteget képviselnek a nyelvben, amelyek nem általánosak, nem használja a beszélők minden tagja (a rétegnyelvbe, szlengbe tartoznak). Újabb terminussal ezeket “politikailag nem korrekt” kifejezéseknek nevezzük, de egy magára valamit is adó beszélő nem él velük. Viszont mivel a társadalomnak van olyan rétege, vannak olyan emberek, akik tudatosan, verbális agresszióként használják, a nyelvésznek, szociológusnak, irodalmárnak stb. foglalkozni kell a kérdéssel.

Éppen ezért cenzúrázni egy tudományos kiadványt, a kérdéssel foglalkozó nyelvészen verni el a port, illetve hibás általánosítással egy egész nemzet nyelvhasználatát bélyegezni meg – nem hiszem, hogy ez a járható út. Másrészt pedig hosszan lehetne vizsgálni, hogy egy ártatlan blogbejegzés milyen hatást váltott ki körútján. Ideológiai, politikai, kulturális, nyelvhasználati stb. szempontból ez újra csak: rendkívül izgalmas kérdés. 

 

Mi a maďar?

magyar = pejor. – hülye, nyomott, nehézfejű, értetlen ember; olyan ember, akivel nem lehet szót érteni. 

(Peter Oravec: A szlovák köznyelv és szleng szótára. Praha: Maxdorf, 2014.)

 

 

Leszbikusok, melegek, transzszexuálisok jogai – képekben

Prága főterén, a Vencel téren, az államalapító Szent Vencel fejedelem lovasszobra előtt elgondolkodtató kiállítás a melegek, leszbikusok, transzszexuálisok jogairól – Csehországban, Európában és a világ országaiban. Ami meglepett és örömmel töltött el, hogy Magyarország egész jól áll ebből a szempontból. Horvátországgal együtt a legtoleránsabb a közép-európai ország a régióban, Ausztriát és Németországot is megelőzve. Persze nem tudom, hogy valóban így van-e. 

 

No comment

Prága, augusztus 21. A Vencel téren óriási kivetítő, non-stop dokumentumfilmek, filmek az 1968-as napokról, bevonulásról, vitákról, tüntetésekről. Kétoldalt fotókiállítás és kolbászárusok. Van olyan időszaka a napnak, amikor csak néhány hajléktalan bámulja meredten a fekete-fehér filmkockákat. A téren található egyik vendéglőben az egyik pincérnek az a feladata, hogy az asztalok között grasszálva az ott ülő vendégekkel elegyedjen párbeszédbe, szórakoztassa őket. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok, ingatja a fejét. Nincsenek jó emlékeim a magyarokról. 1989 előtt a Fertő-tónál a magyar rendőrök nagyon megszívatták, de erről többet nem akar mondani. (Aztán, semmiből semmi, hozzáteszi: Uram, Ön különösen érzékeny embernek néz ki. No comment.)

 

 

 

Rilke, “Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk…”

Az útikönyvek nem nagyon foglalkoznak vele, alig néhány cseh oldal említi, hogy 1875-ben Prágában született, és 21 éves koráig itt élt Rainer Maria Rilke, a katartikus Duinói elégiák költője, egyike a legnagyobbaknak. Szülőházát nem jelzi emléktábla, sőt nincs is szülőház, 1925-ben lebontották, helyén egy óriási bank található (a Vencel tér közepéből nyílik): ez a Jindřišská 17. (Rilke idejében Heinrichsgasse 19.) Ebből az utcából nyílik egy következő, ahol Rilke a gyermekkorát töltötte, nagyapja háza: a mai Panská 8. (állítólag már ez sem ugyanaz a ház). Ez az a hely, ahol édesanyja, Sophie Entz öt éven át lányruhában járatta a kis Rilkét, ráadásul nevét lánynévre torzította, Renének hívta, így próbálva feldolgozni lányának, Rilke nővérének, Renée-nek halálát. (Bár később Rilke felelősségre vonta anyját, azt a Rilke-kutatók általában megjegyzik, hogy az anya nagyban hozzájárult költővé válásához, többek között azért, mert elvárta a kisfiútól, hogy Schiller-verseket tanuljon meg fejből, illetve kezdettől fogva franciául beszélt vele – nem véletlen, hogy utolsó verseit franciául írta.) Ez az a ház egyébként, ahol Egon Erwin Kisch elkezdte újságírói pályafutását. A Panská utcából nyílik a Na Příkopě, ahol 2011 óta emléktábla hívja fel a figyelmet arra, hogy a kis Rilke itt kezdte el tanulmányait. 

Alig pár lépésnyire, még 50 méterre sincs a szállásom ettől a három háztól. Csoda, hogy szinte képtelen vagyok elaludni? Mi lesz velem Duinóban? “Mert közelről nem látjuk a halált, csak kifelé nézünk, tán mély állatszemmel.”

Fent: A Rilke-szülőház helyén álló bank.

Fent: A Rilke-szülőház oldalról. (Egyes források szerint a saroképület.)

Fent: A Rilke-nagyapa háza, oldalán az Egon Erwin Kisch-emléktáblával.

Fent és alul: Az egykori iskolaépület az emléktáblával.

A Lófejű Fiatalember és Barbie – aki 50 éves

A Lófejű Fiatalember jegygyűrűre gyűjt. 

Barbie pedig 50 éves, megvolt a jubileumi babaparty.

Tapintható a feszültség a Vltava 2 partja között…

 

 

 

Görgey Prágában

Megdöbbentő látomás, alig pár lépésnyire az Orloj előtt extázisban várakozó turisták százaitól, Prága belvárosában, kb. 40-50 méterre a világhírű óraműtől, egy zegzugos kis belvárosi utcácskában: Görgey Artúr. Közvetlenül a szabadságharc előtt élt itt, a Károly Egyetem diákjaként, s kémiai tanulmányai során komoly tudományos eredményt ért el, felfedezőként került be a tudománytörténetbe, illetve Prágában vette feleségül a francia nevelőnőt, Aubioun Adélt is. 

Csalók, léhűtők, ill. Mozart és Hašek kocsmája

Kocsma, amely 1375-től folyamatosan üzemel. IV. Vencel cseh király, Rudolf császár alkimistái, egy Mydlář nevű hóhér, Wolfgang Amadeus Mozart, valamint Jaroslav Hašek (na, ezt már elhiszem) – mindnyájan ittak ebben a szurtos-szutykos középkori kocsmában, vendéglőben, közvetlenül a Hradzsin alatt. A személyzet a helyzet magaslatának megfelelően durva, mint a pokróc (erre az étlap kísérőszövegében kellő nyomatékkal fel is hívják a figyelmet). A falak mintha nyers marhavérrel lennének kikenve, mindenhol össze-vissza lógó állatbőrök. A brabanti királyhoz címzett fogadóban akkora félhomály van, mint a kutya seggében – mivel csak néhány gyertya világít. Ezért tkp. mindegy, mit rendelsz, úgysem látod, mit eszel. Az egyik sarokban két német fickó vízipipázik, a másikban egy cseh szerelmespár csókolózik, mellettünk egy meghatározhatatlan nyelvű társaság ijedten próbálja jól érezni magát. A pincér lebassza elém a söröspoharat, akkorát koppan, hogy újabb vakolat esik a padra. Most már egészen jól, szinte otthonosan érzem magam, hiszen nagyapám is így szokta, betyárosan, a borospoharat. Apró csalódás, hogy nem kell kézzel ennem a húst, hiszen az étel után, öt perccel később, meghozzák a kést-villát is. Csak azért is kézzel fogom…