A hálátlan migráns író

A migráns író, akit a német olvasók megdicsérnek a regényeiben használt gyönyörű német nyelvért, mondván: nem is hittük, hogy ilyen szépségek vannak a nyelvünkben! A migráns író, aki elnyerte a Svájci Konföderáció Irodalmi Díját éppúgy, mint ahogy a helyi szélsőjobb párt kaktuszdíját is (mert regényében “kineveti” a svájci nőket, hogy azok nem vasalják ruhájukat).  A migráns író, aki 18 évesen, 1968-ban hagyta el Csehszlovákiát, Irena Brežná, aki a szlovák irodalomban olyan szerepet tölt be, mint a magyarban Agota Kristof, Terezia Mora, Melinda Nadj Abonji, Ilma Rakusa…

A párkányi AquaPhone performance fesztiválon Irena Brežná olvas fel és beszél önmagáról. Nem akart író lenni. Eszébe sem jutott szépirodalmat írni. Nem tudok regényt írni – mondja – szereplőket kitalálni, köréjük történeteket alkotni. Eredetileg publicisztikai írásokat közölt, aztán a Freitag egyre kevesebb honort kezdett fizetni, és kétségbeesett e-mailjeire, hogy ne vicceljenek, miből éljen meg, a lap ezt válaszolta: Írjon regényt! Mivel regényt nem tudok írni, akkor hát írok az emigrációról, döntötte el.

Fiatalon sokáig az Amnesty Internationalnak dolgozott, írt tudósításokat Csecsenföldről, levelezett a szovjet politikai foglyok ügyében, tiltakozó leveleket küldött Husáknak. 1980-ban írta első migrációs prózáját, rögtön díjat is kapott Ausländerliteratur kategóriában, de ma már nem használják ezt a terminust, dehonesztálónak számít. Amikor írni kezdett, a migráns irodalom még nem állt az érdeklődés középpontjában, ma sokkal kidolgozottabb kategóriákkal dolgozhat, hiszen jelenleg Svájc lakosságának 24%-át a migránsok alkotják, én már nem is számítok migránsnak, mondja nevetve.

Arra a kérdésre, hogy a szlovák, német vagy a svájci irodalomba tartozik-e, arról kezd el beszélni, hogy pár éve Peter Juščák szlovák irodalmi díjra terjesztette föl, de egyes írók zúgolódni kezdtek, mondván, hogyan tartozhat a szlovák irodalomba valaki, aki németül ír. Végül is Juščák meggyőzte a többséget azzal, hogy a szerző szlovák állampolgársággal is rendelkezik, szlovák reáliákkal vannak tele a művei, miért ne kaphatna szlovák állami díjat. Bécsben azt mondták neki: Ön német író, Svájc pedig svájci íróként kezeli, díjakkal ismeri el munkásságát. Ehhez csak tehetjük hozzá, hogy a kortárs szlovák irodalomtörténet egyik legjobb vállalkozásában (Radoslav Passia – Ivana Taranenková (eds.): Hľadanie súčasnosti) többször szerepel Irena Brežná neve, sőt a szerző önálló bekezdést is kap. Hogy a monográfia mennyire mintaszerűen tágítja a “szlovák irodalom” határait, arra jó példa az, hogy Grendel Lajos New Hont-trilógiáját és Hunčík Péter Határeset című regényét is említik ebben a kötetben, mint amelyek jelentős hatást gyakoroltak (természetesen a szlovák fordítás által) a kortárs szlovák irodalomra.

Irena Brežná főleg irodalmi riportregényeket ír, köznyelvi németet használ, és főműve a Die undankbare Fremde (2012), amelyet talán “A hálátlan idegen”-nek fordíthatunk. A könyv saját migrációs tapasztalatait dolgozza fel, önéletrajzi próza. Első felében saját sorsa, második részében a migránsok tolmácsaként hallott 20 tragikus történet alakítja a narrációt. Mint mondja, egy tizennyolc éves lánynak szörnyű élmény volt a migráció: a regény is azzal a jelenettel kezdődik, ahogy átéli, nevéből hogyan húzzák ki a lágyjelet (ž), és hogyan törlik el a szláv nyelvekre jellemző női változatot, és kap meg a tizennyolc éves főszereplő lány egy férfinevet, apja és fiútestvére vezetéknevét. A nevét később is máshogyan ejtették – a nevem már nem tartozott hozzá, elvesztettem, mondja. A könyv második része tolmácsregényként is felfogható, tele hihetetlenebbnél hihetetlenebb történetekkel.

Az anyanyelv dogmája nagyon erős, mondja Brežná, és sokat kellett dolgozni rajta, hogy fellazítsam. Rengeteg dolog kimaradt az életemből. A férjem német író volt, és úgy gondoltam, majd ő mindent megír rólam, de nem tette – ezért elváltam tőle: elloptam a nyelvét, és megírtam én. De az emigráció számomra óriási trauma volt – mondja az írónő -, írás közben folyton elsírtam magam.

Talán meg kellene írni egyszer a sírva írt irodalmi alkotások történetét is.

 

Hírdetés

Kicsoda a zseniális Rosmer János?

Ki lehet az elképesztő, zseniális, botrányos verseket író Rosmer János? Vajon ki rejtőzik Rosmer János maszkja mögött? Egyáltalán tényleg álnévről van szó?
A kortárs magyar irodalomban sok olyan „projekt”-et említhetünk, amely az álnév és maszk lehetőségeivel játszik el. Alekszej Asztrov, Spiegelmann Laura, Barna Dávid, Petrence Sándor… Többségük egy idő után Kovács András Ferencként, Kabai Lórántként, Lanczkor Gáborként, Nyerges Gábor Ádámként lepleződött le.
A kortárs magyar irodalom legmerészebb szövegeit író Rosmer Jánost azonban a mai napig nagy titok övezi. A szerző az egyik legkiválóbb álneves szerzővé lépett elő, Hátsó ülés (Kalligram, 2010) című kötetének verseiben elképesztő nyelvi érzékenység, széles műveltségélmény vezeti el olvasóját a vad homoerotikus képzelgések és orgiák világába. „E világ és nyelv durvasága a magyar költészetben szokatlan és szinte forradalmi” – írja róla Urfi Péter, „páratlan verseskötet”-ről beszél Keresztesi József, s foglalkozott a kötettel többek között Kassai Zsigmond, Benkő Krisztián, Bán Zoltán András.
A Rosmer-projekten már hat éve dolgozom. Eredetileg egy irodalomtudományos krimitanulmányt szerettem volna írni. Az első lökést 2010-es szófiai utazásom adta, ahol Nikolaj Bojkov költővel, műfordítóval hosszan beszélgetve a Rosmer-kötetről azt tanácsoltam, hogy közösen járjunk a rejtélyes irodalmi titok végére. Nikolaj hosszas levelezésbe kezdett Rosmerrel, de tulajdonképpen teljesen eredménytelenül. Végül barátom arra a felismerésre jutott, hogy ha az álneves szerző nem akarja leleplezni magát, akkor tiszteletben kell tartanunk ezt a döntését. Közben többször leveleztem Benkő Krisztiánnal, de észrevételei nem illettek 2010-es koncepciómba (szerinte Rosmer János Lanczkor Gábor, mert Lanczkor-intertextusok vannak a szövegben). Kikértem Gerevich András véleményét is, és közben veszettül imádtam Orcsik Roland és mások Rosmer-imádatát. 2013-ban aztán a besztercebányai egyetemen egy csapattal elnyertem egy tudományos projektet Álnév és maszk az irodalomban címmel, s ennek zárókonferenciáján 2015 novemberében adtam volna elő Rosmer János leleplezése c. kriminálteoretikus előadásomat. Sajnos a konferencia elmaradt, a szöveg máig nem készült el.
Hogy miért éppen most leplezem le Rosmer Jánost? Hogy miért nem tartom tiszteletben a szerző háttérbe vonulását? Azért, mert néhány hete Rosmer János megalkotója tulajdonképpen „coming out”-olt, csak éppen senki sem vette észre. Bizonyítékaim között ez a szöveg is szerepelni fog. A következő eszmefuttatásom voltaképpen egy hipotézis, amelynek igazságáról 99%-ban meg vagyok győződve. Az inspirációért nagy köszönet illeti Nikolaj Bojkovot.
Tehát véleményem szerint:
ROSMER JÁNOS = CSEHY ZOLTÁN
Argumentumaim ismertetésében időrendben fogok haladni:
1. 2010. április 30. Csehy Zoltán a Literán naplót ír, amelyben szenvedélyesen értekezik Rosmer János verseiről. A szöveg alatt egy komment CRESSPAHL nickname alatt: „De hát a Csehy úr a Rosmer János, nem? Én eddig azt hittem, a Csehy úr az. (Mert a fiatalember a napszemüveggel a könyv fülén – nehogy már ő legyen Rosmer…)”.
Eddig rendben is van. Na de az fölöttébb árulkodó, hogyan védekezik az azonnal reagáló Csehy: „Kedves cresspahl, palyafutasom soran idaig öt mas neven (is) publikalo szemellyel probaltak azonositani, es erre rendkivul buszke is vagyok. De sem Fulvia, sem Vadász Géza, se Vörös Alexandra, sem Centauri, sem Rosmer Janos nem en vagyok. Ha mar valasztanom kellene, a legszivesebben talan epp Rosmert valasztanam. On jocskan tulbecsuli a kepessegeimet! Es ez, szemermetlenul jol esik.”
Csehy itt 2 hibát is vétett:
A. Elég jól ismerem a kortárs magyar irodalmi életet, nem tudok arról, hogy Csehyt ezzel az öt szerzővel meggyanúsították volna. Csehy itt bagatellizálni akarta a helyzetet az álnevek felsorolásával, de túllőtt a célon.
B. Mind CRESSPAHL, mind Csehy abból indulnak ki, hogy a Rosmer János név álnév! Na de miből ered ez a vélekedés akkor, amikor még senki sem feltételezte, hogy álnévről, irodalmi misztifikációról van szó? Mindkét beszélő teljes bizonyossággal beszél Rosmer János fiktivitásáról, álnevességéről, miközben ez a kérdés ebben az időben még fel sem vetődött. Akkoriban jártam a Kalligram Kiadóban, ahol engem is kérdeztek, ismerem-e Rosmert, mert nem jön a tiszteletpéldányaiért, de hogy álnév lenne, fel sem vetődött.
2. A Kalligram Kiadóban kapott információk alapján (Beke Zsolt), kiderült számomra, hogy Rosmer Jánossal még senki sem találkozott, a honoráriumát nem vette föl, tiszteletpéldányaiért nem jelentkezett. Bécsből, ami Pozsonytól 60 km…
3. Rosmer a Kalligram Kiadónál erdélyi magyar költőként jelentkezett be, aki Bécsben él. A szövegben az erdélyi nyelvhasználatnak semmiféle jellegzetes vonásával nem találkozni. Nyelvileg a Hátsó ülés sokkal inkább a Csehyhez hasonlóan szlovákiai (csallóközi) Vida Gergely Horror klasszikusok (Kalligram, 2010) című kötetével áll rokonságban.
4. Ha a hálózatelmélet felől értelmezzük a kötetet, abban Csehy Zoltán nagy témái jelennek meg: antik irodalmi utalások, antik mitológia, reneszánsz, melegség – lásd fordításköteteit (Sztratón, Martialis, ógörög és latin erotikus költészet), továbbá Szodoma és környéke (Kalligram, 2014) című monumentális monográfiáját. Ezek mind Csehy Rosmer-projektjének párhuzamosan futó állomásai. Csehy a kötetbe csempészte saját fordításkötetének címét is a 76. oldalon: „hermaphrodituszi lény” – Antonio Beccadelli: Hermaphroditus (Kalligram, 2001).
5. A Hátsó ülés fülszövege felsorolja azokat a helyeket, ahol Rosmer versei megjelentek. Kísérteties a hasonlóság azokkal az irodalmi lapokkal, amelyekben Csehy publikált abban az időben: Holmi, Kalligram, Jelenkor, Bárka, Új Forrás.
6. A Hátsó ülés homoerotikus szerelmi verskötet. A reneszánsz szerelmi verskötet mintázataival Csehy Parnassus biceps (Kalligram, 2007) című tanulmánykötetében elméleti szinten is foglalkozott. Ehhez a vonulathoz kapcsolódik az is, hogy a Hátsó ülés legtöbb verse háromsoros versszakokból áll, ami nemcsak Dantéra utalhat, de a Balassi-strófára is, és azon keresztül az első magyar szerelmi verskötetre…
7. Vannak nagyon erős és gyengébb argumentációim. A 7. a nagyon erősek közé tartozó, referenciális argumentáció. A kötetben a 33. oldalon szerepel a Lajosok c. vers, amely a külső olvasó számára fölöttébb titokzatos lehet, Ambrus Judit például ezt írja: „Hogy milyenek a Lajosok?, és mire utal a lajosozás, az nehezen felfejthető.”
Nos, hát egyáltalán nem nehezen felfejthető egy bennfentes olvasónak, aki a pozsonyi egyetemi közegben élt az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején. A vers leírása tökéletesen illik egy konkrét személyre, kiváló szakácsművészre etc. Ezt a személyt csak az ismerheti, aki a pozsonyi egyetemen magyar szakon végzett. Hogy ezt az argumentációt még jobban alátámasszam, megadom ennek a versnek a párversét is a kötetből. A 73. oldalon található Negyvenes c. vers ugyanerről a személyről szól. Amikor ide értem az olvasással, tkp. ekkorra lettem bizonyos abban, kicsoda is Rosmer János. (Ó, azok a gyönyörű vacsorák, koktélok és beszélgetések Shakespeare-ről, Oscar Wilde-ról!)
8. Nyelvhasználati argumentáció. Nagyon ritka szavak Csehyre jellemző használata, amelyekkel máshol alig, vagy szinte csak Csehy addigi köteteiben találkoztam. Ez is erős argumentáció.
A. Ilyen a „kivált” szó használata „főleg” értelemben: „kivált a bőr s a megkötözés izgatott” (46.) A „kivált” szó a Hárman az ágyban (Kalligram, 2000, 2010) műfordításkötetben összesen kilencszer (!) szerepel, Csehy „kivált” kedveli tanulmányköteteiben, kritikáiban is.
B. A „konya” szó „lankadt” értelmű használata. Tkp. csak Csehynél találkoztam vele a kortárs magyar irodalomban, főleg fordításaiban használja gyakran, a Hárman az ágyban c. fordításkötetében hétszer (!!!) szerepel.
9. Lanczkor Gábor vagy beavatott, vagy a Hátsó ülés verseinek olvasása után ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott, mint én, nem tudom – de éppen Csehy Zoltán Nincs hová visszamennem (Kalligram, 2013) című kötetéről írt Műút-beli kritikájának végén, egészen váratlanul teszi fel ezt a kérdést: „Kicsoda Rosmer János?”
10. Pszichológiai argumentum. Ennek során egy társaságban eljátszottam a leleplezés gondolatával, és a kapott reakciók teljesen a koncepciómnak megfelelően alakultak.
+
1. A tulajdonképpeni „coming out”. Az Alföld 2016/5. számában (közli a kulter.hu) Lapis József kérdéseire válaszol Csehy. A beszélgetés egy pontján hangzik el a vélelmezett „coming out”, idézem:
„Pacificus Maximus eredetileg egy portréhármasoltár első tagja lett volna. A triptichon harmadik darabja szintén elkészült, csak ezúttal valódi irodalmi életet szántam a karakternek, s ezért álnéven, mindenfajta filológiai visszautalás vagy elbizonytalanítás nélkül jelentettem meg a kötetét. Egy második (sikeresebb!) költői indulás lehetősége lett. Vagyis: elengedtem, lemondtam róla, hogy nélkülem létezzen. Ő talán a legsikeresebb művem: iszonyú lelkesen fogadta a kritika. Amint elkészül a teljes oltár, visszafogadom.”
Nos, ez az önálló „valódi irodalmi életet” élő figura nem más, mint Rosmer János. Légy üdvözölve, Rosmer János!
Talán hosszú és fárasztó volt ez az okfejtés, de úgy gondolom, meg kell adni a tiszteletet a kortárs magyar irodalom egyik legizgalmasabb álnevének. Mégis, még mindig adok 1%-nyi esélyt arra, hogy nem Csehy Zoltán a Hátsó ülés szerzője. Ezt az 1%-ot meghagyom Rosmer Jánosnak…

Na de akkor ki ő? 😉

Centauri leleplezte magát – vagy mégsem?

Figyelmes mediális előkészítés előzte meg Centauri részéről a Nagy Leleplezést, amikor is a Kultikus Író először állt ki olvasói elé, vállalva arcát. A Margó Irodalmi Fesztiválon a PIM-ben fellépő író estje (amely egybeesett az futball Európa-bajnokság nyitó mérkőzésével) azért is érdekes, mert lehetőséget nyújt arra, milyen koreográfia mentén zajlik egy efféle “LELEPLEZÉS”:

1. A terem megtelik. Valuska László szervező és Gaborják Ádám beszélgetőtárs várakoznak a színpadon. A feszültség egyre növekedik.

2. Bevonul Centauri! Nagy taps.

3. Valuska László bejelenti, hogy nem készíthető fotó a rendezvényen (mélyen szemembe nézve, éppen amikor az első sorból készítek egy fényképet). A kijelentés feszültségét növeli az a tény, hogy két fotós fotózza szakadatlan az est első felében Cen’-t, ezekből az egyik elölről is. Centauri azonban kalapot visel, amely félig eltakarja arcát, álmodozó-gyermeki tekintetét, s így végül is a kalap egyfajta maszkpótlékot képez a színpadon, amelynek dramatológai és szemiotikai szerepéról hosszasan lehetne értekezni.

4. Gaborják Ádám felvezető igen – nem kérdései, amelyekből kiderül, inkább Afrika, mint Dél-Amerika, inkább Jack London, mint Salinger, na de inkább Melville, mint Jack London, mert így akkor mindketten kaptak egy igent, inkább az Üvöltés (Ginsberg), mint az Úton (Kerouac), inkább a tenger, mint a folyó (hosszas gondolkodás után), inkább az erdő, mint a hegy, inkább a fotó, mint a festmény, de inkább a film, mint a fotó (mert a filmet kevésbé ismeri, és szereti az ismeretlent választani)…

5. Gaborják Ádámnak a szerzői habitust célzó kérdései, amelyekbe Centauri többszöri “felszólítása” nyomán (fogadást kötöttem, hogy lesz nézői kérdés; Észtországban (itt már szerepelt olvasók előtt Cen’) 5 perc után már csak a közönség kérdezett, és 6-tól fél 12-ig ostromolták kérdéseikkel a “hideg” északiak stb.), szóval amely kérdéseket fokozatosan átvette a közönség, ezzel is növelve a kultikus teret (kivételt képez Dunajcsik Mátyás kérdése, amely az írói életrajzok hasznosíthatóságának szerepére irányult). Ezekből a rajongói kérdésekből, amelyek a kultikus szerző személyére irányultak, megtudhattuk, hogy gyerekkorában Cen’-nek majdnem amputálták a lábát, apró mozzanatokat kaphattunk a fenomenális életrajzból és a szerzői imázsból, amelyet a prózaíró gondos munkával épített fel önmagának és olvasóinak. Épp Dunajcsik Mátyás kérdésére érkezett az a nagyon is jellemző válasz, hogy Centaurit az érdekli (ha jól értelmeztem), hogy milyen életrajz, milyen élet (amely ekkor még kívül esik az írói léten) fordul át egy idő után jelentős irodalmi teljesítménybe.

6. Centauri megszavaztatja a nézősereget, hogy a következő “túrája” során vadon élő farkast vagy cápát simogasson-e. Emberbaráti szeretetből én az előbbire szavaztam, és gondolom, a cápától megrettenve, reménykedve további Centauri-kötetekben, közönségtársaim vélhetően szintén végiggondolták a farkas – cápa opciót, megrettenve ez utóbbitól (már csak a fogak számát tekintve is…).

7. Centauri levonul rajongóival a PIM udvarára dedikálni.

Konklúzió:  Az est a kultikus beszéd jegyeit viselte magán, a szövegekről sokkal kevésbé esett szó, mint a szerzői arc és létezés műalkotássá emelt fragmentumairól. Gaborják Ádám kérdései annyira profik voltak, megtalálva a Centauri-kontextust, hogy sokáig azt hittem, előre megbeszélt kérdések hangzottak el az esten. A távolságtartás és izgalom fokozatosan csapott át orgazmusba akkor, amikor közönség és szerző a közönség kérdéseiben egymásra találtak, és a rendezőknek kellett megszakítaniuk a beszélgetést. Az orgazmus tehát az udvaron folytatódott. És ha a kalap szemiotikai szerepére már utaltam, akkor az est során a végig asztalon tartott Jack Daniel’s szemiotikai szempontból éppen erre, az orgazmus lehetőségére utalt, a közönség-szerző orgiasztikus egymásra találásának ígéretét tartotta életben az asztalon, másfél órán át, majd pedig a dedikálást követő közös italozás karneváli hangulatában. Mert karneválról volt szó, valóban: Centauri egyetlen est erejéig elkeveredett olvasóival, szerepet cserélt, arcot mutatott. Ki tudja, mikor lesz hasonló élményben részünk?

…Kedves Cen’, ha ezt olvasod, hihetetlen, de így igaz, a Jack Daniel’s-t én álnévként használtam anno itt… 😉

A mítosz érdekében most mondjunk le Centauri polgári nevének és polgári arcának leleplezésétől, ne közöljünk demisztifikáló fotókat és zavaró neveket, és főleg: az este után adjuk vissza a magyar irodalomnak Centaurit!

Na de holnap csak azért is leleplezem Rosmer Jánost! 🙂

Fotó 1: A várakozás feszült pillanatai

Fotó 2: Megjelenik Centauri…