Sosem találkoztam még hóddal. Most azonban egy folyóparti séta meghökkentő élménye után egy teljes percig sikerült farkasszemet néznem egy igazival. Ezután már ügyet sem vetett rám, ette nyugodtan a félig rothadt gyümölcsöt a fa alól. Miért nem érdekelte, hogy ott vagyok?
- Sosem látott még embert, ki tudja, ki ez itt, nem zavar, nem érdekel, amúgy is a természetes ellenségeim csupán a hiúz és a farkas, az meg errefelé nincs.
- Beteg példány, úgyis pár hétig élek még, maximum jön a gyors és szakszerű halál.
- Részeg példány, a sok rothadt gyümölcstől kóválygó hód, le se szarom, ki ez itt típusú gondolkodással.
Készítettem néhány fotót, hatalmas állat. Lapos farka kb. fél méter, teste óriásira nőtt patkánytestre hajaz, a jellegzetes felpúposodott patkányhát nem volt túl bizalomgerjesztő. Hátsó lábán a lábujjak között jól megfigyelhető az úszóhártya. Lassú, komótos, himbálózó járással lépett tovább, két-három méterrel mellettem. A szeme szúrós és zavaros volt. Hallgattam csámcsogását. Talán fél órát, egy órát töltöttem a társaságában. A csapzott szőr. A pikkelyes, sötét úszófarok. Volt a hatalmas tömegű és alakú állatban valami félelmetes. Vajon támad-e? Rúgjam vagy fussam (le)? (Csak később láttam kevéssé mosott, fakérgen koptatott hatalmas, sárga metszőfogait a neten.) Volt valami furcsa feszültség a kettőnk közötti térben, de hogy ebből ő mit érzett, nem tudom. Próbáltam természetesnek érezni magam a társaságában, egyetlen másodpercre sem sikerült.
Aztán csak elcammogott némán, és egyedül maradtam.
Németh Zoltán 