Szőcs Géza Miniszterek érkeznek a kormányülésre című verse szimptomatikus alkotás, amelyre joggal kapta fel a fejét a versszerető közönség. A szöveg több okból is megérdemli, hogy antológiákban és tankönyvekben szerepeljen (politikatörténeti, pszichológiai, s nem utolsósorban poétikai okok miatt). Az eddigi visszhangokból azonban az is kiderült, hogy a mű legalább két síkon jelentős próbatétel elé állítja olvasóit.
Az értetlenség egyik forrását a szerző politikai pályájának kontextusa és a mű témája együtt teremti meg, vagyis a hatalmon lévő elit, azaz saját kollégáinak versbe írása felől jelenik meg. Ebből a szempontból vetődik fel az „udvari költészet” nem túl hízelgő vádja.
Másrészt a vers tudatosan vagy sem, de a költészet határvidékére helyezi magát (ha aktuális párhuzamot keresünk, akkor az Orbán János Dénes-féle Sándor vagyok én is… gyűjtemény klapanciáit idézi), a dilettáns költészet, jobb esetben az alkalmi vers, bökvers nyelvi megoldásaira ismerhetünk fel a műben.
Maga a szöveg kevés olyan jellegzetességgel rendelkezik, amely verssé, műalkotássá minősítené, hiszen tudjuk, hogy költészet nem a sorvégi szavak rímeltetéséből jön létre. A hol hervasztó (fapipáján/paripáján, imádkozzatok/hozzatok, telóval/helóval), hol bravúros rímelés (Pintér/kint ér, Lázár/frász vár), a helyenként ötletes (P-terv/Péter), máskor kínos (da Vinci-Hód) anagrammatikus és nyelvi játékok azonban bizonyosan hatást fejtenek ki.
Egy mélyebb elemzés minden bizonnyal nem kerülheti meg a napló és a benne található vers kapcsolata folytán az önéletrajziság kérdéskörét; nem mellőzheti a vers és megírásának társadalmi vetületeit; nem spórolhatja meg a hagyománnyal való szembenézés kérdéskörét (a propagandisztikus deák-énektől (Gergely deák, Szabatkai Mihály, Geszti László) a parlamenti diskurzus regisztereiig (Mikszáth Kálmán, Kukorelly Endre) stb.
Ez utóbbi kapcsán különösen az ad lehetőséget tanulságos értelmezésre, ahogy a vers az eposzi seregszemlét mint mintát követve az Arany János-i hagyományt is megszólaltatja. Nem, nem Az elveszett alkotmány soraira gondolhatunk („Tyúkody, Holnapy és Nyakaló, nem akarva nyakalták / A liberális tó gyűlölt vizeit, habarékát.”), még csak nem is A nagyidai cigányok seregszemléjére (Jő Habók, Irhával, s Diridongó hátul, / Ki huszonegy rajkót nemze Dundijátul”), hanem A walesi bárdok egymás után előálló énekmondóira. A Miniszterek érkeznek a kormányülésre ebben az olvasatban A walesi bárdok ellenverse, a hatalmon kívüli és a hatalmon belüli megszólalás ellentétes nyelvi tere.
Innét válik érdekessé a vers zárlata, hiszen ahogy a szöveg szinte öntudatlanul is kritikájává válik a felidézett világnak („Forgószárny zúg: helikopter. / Abból lép ki Rogán Tóni.”, „És úgy néz ez az Orbán: / valahogy kobra-formán!”), abban a pillanatban véget is ér. A humorosnak szánt nyelvi poénok és anagrammatikus játékok hirtelen elveszítik ártatlanságukat, és a nyelv öntudatlanul a leleplezés irányába tereli a szöveget: a titokzatos Orbán – kobra párhuzam is innét, az anagramma felől értelmeződik, az r és b betűk felcserélt sorrendje, valamint az o és a azonos helye által. A helikopter és Rogán Antal egymásra vetítése, Orbán Viktor és a kobra azonosítása hirtelen túlfut a vers vállalt horizontján. Ezért a „furcsa csönd”, az elenyésző dal.
Mit lehet hozzátenni? Kutya nehéz jó verset írni a hatalomról, ha részei vagyunk. Lehetőségként maradnak a bökvers, a fűzfapoézis eszközei, mely eszközök azonban – öntudatlanul – folyton kicsúsznak használójának kezei közül. A nyelv leleplezi használóját és a közeget, a kétosztatú „hatalom – alárendeltség” viszonyt, amelyben minden megszólalás politikaivá válik.
A kép forrása: MTI
Németh Zoltán 