Az utóbbi évtized irodalomelméleti terében jól körülhatárolható teroetikus bázist képeznek azok az elméletek, amelyek a nomadizmus, a heterotópia, a hibriditás, a xenizmus, az extraterritorialitás, a transzlokalitás, a diaszpóra, a bi- és multilingvizmus, a globalizmus, a deterritorizáció stb. jelenségei mentén kapcsolódnak az irodalmi szövegek értelmezéséhez. Ezek a fogalmak érintkeznek a hagyományosan kisebbségi irodalomnak és (e)migráns irodalomnak nevezett problematikával, a soknyelvűség és nyelvváltás tapasztalatával, illetve kapcsolódnak az idegenség és a másság értelmezéséhez, melyek az imagológia és a komparatisztika számára évtizedeken át jelentős kutatási területet jelentettek. A 20. század második felében a posztkolonializmus felől váltak újraértelmezhetővé az előbb felsorolt fogalmak, kiegészülve többek között
a hatalomelméletek 20. századi elemeivel.
A transzkulturalizmus fogalma éppen azért látszott megtermékenyítőnek, mert azokat a szerzőket, irodalmi alkotásokat, jelenségeket képes új keretben és újszerű nézőpontok felől értelmezni, újraértelmezni, akik és amelyek a nyelvi és kulturális határátlépések terében léteznek. Talán éppen a transzkulturalizmus fogalma látszik annak a legtágabb értelmezési keretnek, amely egyaránt magába foglalja a transznacionális irodalomtudományt, a transzkulturális irodalmat, illetve azokat az irodalmi, nyelvi, kulturális stb. áthelyeződési, határátlépési viszonyokat, amelyeket tárgyalni szeretnénk. A bilingvális és nyelvváltó szerzők, a külföldön élő vagy migráns alkotók, a hibrid identitással rendelkező írók és az olyan irodalmi művek sorolhatók ide, amelyek tematizálják a soknyelvűség, többkultúrájúság, kulturális keveredés és csere eseményeit. Sok esetben labilis helyzetű szerzőkről és szövegekről van szó, melyek pozíciója az ún.
nemzeti irodalmak keretei között nem egyértelmű.
A kötet anyaga pdf-formátumban letölthető:
Németh Zoltán 