Tóth Krisztina elbeszélései, tárcanovellái, publicisztikai írásai a nőiség megélésének hétköznapi eseményeit szinte esettanulmányokként prezentálják, amelyekből az ún. mai magyar valóság patriarchális, gyakran szexista meghatározottságaira tekinthetünk rá. A társadalmi szolidaritás gyakran teljes hiánya, a férfi felsőbbrendűség kinyilvánítása, a traumatizáló és traumatizált csoportok viselkedéskultúrájának megjelenítése mozaikszerű képet ad a Hazaviszlek, jó? (2009) című elbeszéléskötetben. A nyelvi terror annak a „munkáskülsejű, ötvenes, kopaszodó”, „csuklóján nemzetiszín gumikarkötő”-t viselő „pasas”-nak a monológjában képződik meg, aki rátámad a vonaton utazó kisgyermekes anyára:
„- Pucold le az ülést, amire fölraktad a mocskos lábadat! Te! Hát mit képzelsz te, mi? Összekoszolod a magyar vonatot? A mocskos lábaddal, te?! Rohadt zsidó cigány kurva! Menjél vissza, vagy lelöklek innét! Menjél vissza Irakba, vagy a faszom tudja, hova! Ahol kiszart az anyád, oda!”[1]
A Nagy vonalakban a női szexualitásról című elbeszélésben az alárendeltség női tapasztalatának ideológiai körvonalai rajzolódnak ki – a szülőszobában. A szinte észrevehetetlen manipuláción át megjelenő tudományos, eltávolított nyelvhasználat a férfi kisajátítás retorikai fölérendeltségére mutat rá, s diskurzusanalízisként jelenik meg: „Amikor a saját gyerekemet készültem világra hozni, akkor a nőgyógyász folyton azt mondta: nemsokára szülünk. Aztán: ma szülünk. Sőt, a végén már csak ő szült, és amikor az utolsó pillanatban a gyerek apjával beültünk hozzá, akkor már teljesen ki is hagyott a dologból. A fiam nem akart megszületni, váratott magára, minden pasi ezt csinálja egyébként, ő rögtön ezzel indított, a szülész meg a páromhoz beszélt. Nézze uram, mondta neki, és magyarázott, mint férfi a férfinak, én meg ültem kukán a nagy hasammal, nézze uram, mondta a szülész, és akkor arra gondoltam, hogy a fiammal a hasamban bizonyára hamarabb szóba állna, mint velem, oktalan asszonyállattal.”[2]
Németh Zoltán 